Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)
1957-03-17 / 65. szám
1957. MÁRCIUS 17. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG A nagydorogi tanító T öbb mint 30 éve dolgozik a tanítói pályán Sántha József nagy- dorogi pedagógus. A több mint három évtized alatt sokszáz gyermek fordult meg keze alatt, sokszáz gyermeket tanított a fizika és kémia tudományára. Egyenes, szókimondó ember Sántha József, aki nem szereti a nagy szavakat és nem szívesen beszél magáról. Az újságíró így arra kényszerül, hogy több ember véleményét hallgassa meg, hogy képet alkothasson egy emberről és annak munkájáról. Sántha József elvtárs eddig nem volt párttag, a januári alakuló gyűlésen azonban az elsők között kérte tagfelvételét az MSZMP-be, mert úgy érezte, hogy ott a helye. — Nem voltam tagja az MDP-nek — kezdi a beszélgetést. — Hogy miért? Nehéz erre választ adni. Izig-vérig demokratának éreztem magamat. Nyitott szemmel jártam mindig, sok mindent láttam, tapasztaltam. Ahogy beszédéből kitűnik, helyesli és elismeri a szocializmus építésének eredményeit, s annak ellenére, hogy látja a hibákat, első helyre az eredményeket teszi. Elismeri a szocializmus építésének eredményeit az iparban, a mezőgazdaságban, de nem mindig értett egyet a módszerekkel, s egynéhányszor ki is nyilvánította véleményét. M int a legtöbb ember, először a személyét ért sérelmekről beszél, melyek az elmúlt évek során érték. Felesége, két testvére tragikus körülmények között hirtelen elhalt. így az apai örökség, amely 15 hold föld volt, egyedül feleségére maradt. Mint föld- tulajdonos, többször meg is kapta: „ne sokat ugráljon, mert könnyen kulák- listára kerülhet“. Többször mélységesen megsértették önérzetében azért, mert volt önálló véleménye és el is merte mondani. Felettes szervei részéről volt olyan megállapítás, hogy karrierista. De hogy ez a megállapítás miből táplálkozott, arra senki választ adni nem tudott. Ha csak azt nem rótták fel bűnéül, hogy az iskola fizika- és kémialaboratóriumát felszerelte. Mikor Nagydorogra került, mindössze két lombikkal kísérletezhettek a gyerekek. A lelkes pedagógus nem sajnálta a fáradságot, keresett, kutatott a járás iskoláiban elfekvő kísérleti eszközök után. Szerencséje volt, mert a járás pedagógusai ebben a munkájában készségesen segítették. Jelenleg a szertár alkalmas arra, hogy egyszerre több gyerek is kísérletezhessen. Hogy néha-néha ő is igényt tartott egy kis elismerésre, vagy talán jutalmazásra (amelyben nem részesítették), ez semmiképpen sem nevezhető karrierizmusnak. Értekezleteken nem puffogtatott frázisokat,nem tett felajánlásokat, de becsületesen dolgozott és mint materialista pedagógus, a tudomány eszközeivel nevelte a rábízott gyermekeket. Igyekeztek rásülni azt is, hogy rosszindulatú és bürokrata. Hogyan is állunk ebben a kérdésben? Mint a napköziotthont ellenőrző közeg, munkája során többször körmére nézett a napközivezető pedagógusnak. Bürokrata és rosszindulatú jelzővel illették, ha feltárta a hibákat. A z eddig elmondottak alapján képzeletben feltárul az úgynevezett „káderdosszié“, amely jellemzésekből, önéletrajzokból és ellenőrzések alkalmával készített feljegyzésektől puposodik. „Feljegyzés, készült ekkor és ekkor, ellenőrzés alkalmával. A szertár szépen fejlődik, a gyermekek tanulmányi színvonala kielégítő. A tanulók is értik az anyagot, de...“ Igen, igen, most jön a de . .. melyet az igazgató, vagy az osztályfőnök mondott el és emögött a „de“ mögött elfért a korábbi nézeteltérés, a sérelem, az esetleges bosszúálás, stb. És jött az október 23-a, s jöttek az utána következő ellenforradalmi események. Egyik-másik pedagógus ekkor már tanító úrnak szólíttatta magát, Gondos Gyula igazgatóhelyettes pedig a nemzeti bizottság élén ügyködött. Az október 23-a és az utána következő események minden káderfeljegyzésnél jobban megmutatták az országban, de Nagydorogon is, hogy ki hova tartozik. A pártonkívüli tanító pedig összefogva a kommunistákkal, arról beszélt, hogyan védjék meg a pártot. November 4-e után pedig, amikor megalakult az MSZMP, arról beszéltek, hogy Nagydorogon is megalakítják az MSZMP- szervezetet. J anuár hónapban volt az alakidó gyűlés, s ezen az alakuló gyűlésen Sántha József pedagógus is kérte felvételét. A gyűlésen nem beszélt sokat, az őt ért sérelmekről nem is esett szó. Egyszerű szavakkal csak ennyit mondott: — Budapesten jártam azokban a napokban, amikor a Köztársaság téren halomra gyilkolták a kommunistákat. Láttam sorkatona holttestét erkélyre akasztva. Most úgy érzem, erősíteni, segíteni kell a pártot. Tudom, hogy valamennyiünkre nehéz munka vár, .'mert keményen kell dolgozni — ezért kérem tagfelvételemet. Még egyszer a „mindnyájunk felelősségéről" Néhány héttel ezelőtt Bonyhádon egy lelkileg összetört édesapa volt a beszélgetőtársam: — Major Mátyás. Most újra egymás mellett ülünk, s mily nagy a különbség. A szinte kétségbeesett ember most olyan, mintha újjászületett volna. A múltkor a szomorúság gyötrő varázsa fogott meg s késztetett írásra, most e boldogság, öröm, fellélegzés, akaratlanul is egyik emberről a másikra átván- dorló érzése adta kezembe a tollat. S még egy. Az előbbi cikkemre igen hamar reagált az iskola igazgatója és az iskolatársak is, úgy érzem, mintha vádaskodással illetnének. Kijelentem: nem az volt a célom, s éppen ezért nem is jártam utána részletesen, magyarul mondva nem nyomoztam. Lehet, hogy a példa nem volt a legszerencsésebb, de ki tagadhatná, mennyire felelősek vagyunk mindnyájan szülők, nevelők — és maguk a fiatalok is — (a cikk jó részét ez teszi ki) nevelési problémáink megoldásáért. Válaszom tehát a két levélre az, hogy a lényeget tekintsük s ne a vitatható, s nehezen bizonyítható példát. Ugv gondolom, ha ezt nézzük, csak akkor tudunk megfelelni, mégegyszer ismétlem, szülők, nevelők és fiatalok egyaránt a mindnyájunk előtt álló feladatnak: az ifjúság valóban helyes irányú nevelésének. Úgy érzem, itt a jó alkalom, hogy wocoooonoaooooooiToooooonoooooooHorjriU’iflnonnnnonr. együttesen bebizonyítsuk: nemcsak akarjuk ezt, hanem képesek is vagyunk rá. Itt az alkalom, mert a „tékozló fiú“, a megtévedt, de jószándékú fiatalember visszatért. Épp ezért boldog a mellettem ülő édesapa. S mi más tetézhetné be örömét méltóbban, s valljuk be, mindnyájunkét, ha nem az, hogy nemcsak a mulasztottakat hozná be, de eloszlanának benne az összes kételyek, a közelmúlt megpróbáltatásainak súlyos emlékei. Egyedül a szülő megtudja ezt oldani? Bizonyára nem. Kell hozzá az iskola, az egész társadalom is. Hogy megéri-e, ezen, úgy gondolom, nem kell vitatkozni. Az sem lehet vitás, hogy a fiúnak nagy szüksége van a megértő, istápoló kézre. A külföldi túra, a disszidálás súlyos emlékei bizonyára még jó sokáig kísértenek lelkében. Egyúttal azonban könnyebbé is teszik a helyes útra vezetés nagy-nagy munkáját. Bizonyára nem egykönnyen lehet elfelejteni a tábor életét, a sok éhezést, a sok szennyt, a bűnt. Igen, mert csak az uszítok hangjában élt a legtöbb esetben, hogy a disszidálókat tárt karokkal fogadják. Lehet, hogy elenyésző kis számban akadt ilyen is, de a többséget, így őt is bizony nem a legnagyobb örömmel várták. Nem egyszer megkapták, mikor az élelmezésre panaszkodtak, hogy: „minek jöttek ide, ki hívta magukat?” így aztán hol egy kabát, óra, öngyújtó, cigarettatárca „ugrott“ élelemért. Szerencséjére ő még csak az öngyújtóját s a cigarettatárcáját hagyta olt. Mesélnek azonban Bonyhádon olyat is, hogy az egyik disszidáló már ruhát is kért itthonról, mivel eladta élelemért, s nem tud sehova menni. Persze nagyon kevés akad olyan, aki igazán megírná a helyzetet. Van ebben valami szégyenérzet és az, hogy nem' akarják az itthonmaradottakat még külön is szomorítani. így tett egyébként Major Laci is, mert leveleiben és üzeneteiben csak arról tudatta szüleit, hogy jól van s csak most derül ki, mi volt az igazság e híradások mögött. Jó tanulság volt ez számára, de úgy gondolom, mások számára is. Végeredményben először is, most nem is „Major-ügyeként, hanem mindnyájunk ügyeként kívántam e témával foglalkozni. Nem vád, hanem figyelmeztetés volt a célom, hogy ezután jobban vigyázzunk s még többet tegyünk hasonló problémák elkerülése érdekében nemcsak Bonyhádon, hanem szerte a megyében. S mindezt azért, hogy teljesítsük igaz hazafiúi kötelességünket „... ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, nemes és érdemes“. Szalai Endre Emlékezés 1919 március 21-ére A szovjet nép után a magjai* munkásosztály is megvalósította hatalmát A kormány 1919 február 21-én a Kommunisták Magyarországi Pártja teljes vezetőségét, mintegy 40 elvtársat, azzal az ürüggyel, hogy a Népszava szerkesztőségét kommunista izgatásra támadták meg, letartóztatták, véresre verték. A párt ellen elkövetett hatósági terror nem jelentette azt, hogy a pórt megszűnt működni, hisz a kommunista és szimpatizáns tömegek, amelyek a párt mögött sorakoztak fel, a kommunista pártot cselekvésre késztették. A bel- és külpolitikai helyzet percről percre változott. A Vyx-féle jegyzék villámcsapásként jött a kormányra, mely az amúgyis összetételében gyenge kormányt lemondásra kényszerítette. Más megoldást nem tudtak találni, kénytelenek voltak a hatalmat, mint egyedül erős, szervezett pártnak, a Kommunisták Magyarországi Pártjának átadni. Március 20-án, a késő éjszakai órákban, a gyűjtőfogházban letartóztatásban levő kommunistákkal megegyeztek a hatalom átadásában. Március 21-én hajnalban a munkásosztály legjobbjai, a Kommunisták Magyarországi Pártja irányítása mellett biztosította a főváros rendjét, biztonságát, békéjét, hogy a magyar dolgozó nép vére ne folyjon az utcán. Budapest utcáin a felfegyverzett munkásosztály, vörösőrség, katonaság, példás rendet tartott. Tömegesen vonultak fel a gyári munkások százezres tömegei, hogy hitet tegyenek a munkáshatalom mellett és éltették, ünnepelték a Tanácsköztársaságot. Ezren és ezren ismeretlenül borultak egymásra, ölelték, csókolták egymást. A Rákóczi úton, Andrássy úton, Petőfi téren, Országház téren, stb. hullámzott a tömeg. Éltették Szovjet-Oroszországot, a nemzetközi proletáriátust, a Kommunisták Magyarországi Pártját, a Magyar Tanácsköztársaságot. Boldog volt a magyar munkásosztály, hogy a szovjet nép után ő is elérhette régi vágyát. Forradalmi úton kivívta szabadságát, függetlenségét. Az első tavaszi nap ragyogóan sütött, mintha melegével magához akarta volna szorítani a magyar népet. A főváros egész területén semmiféle rendzavarás nem volt. Igazi, komoly, méltóságteljes nap köszöntötte a magyar népet a' szabadság szent napján. A Kommunisták Magyarországi Pártja szónokai több helyen hatalmas “épgyűléseken ismertették az eseményeket és kérték a gyűlés résztvevőit a béke biztosítására. Különösen felhívták a hallfatókat arra, hogy a magyar nép szent napját, a szabadság napját, vérrel ne szennyezzék be. Magyarországon az 1956 októberi napokban lezajlott ellenforradalom, amikor felütötte a fejét, a főváros utcáin véres bosszúért kiáltott. A brigantiknak vért kellett inniok, mert erre szomjaztak. Becsületes elvtársaink ezreit kínozták meg, ölték meg. Vér folyt a főváros utcáin azért, hogy a hatalmukat elvesztett búrzsoák felülkerekedhessenek. Tervük nem sikerült, mert a Szovjetunió katonai segítséget adott, hogy a próletárállamot megvédhessük. Lapozgatok a minisztertanács által kiadott könyvben. Szörnyűbbnél szörnyűbb, embertelen képeket kell látnom, összefogtak ezekben a napokban a bur- zsoá államok, hogy megöljenek bennünket. Egyik képen megkínzott, meggyilkolt elvtársunk holttestét húzzák. Lábát összekötözték a bestiális martalócok. Egy másik elvtársunkat meztelenre vetkőztetve, lábánál fogva akasztották fel, két kezét a fához szegezve, stb. De mit folytassam tovább, sajnos, mi magyarok szemtanúi voltunk az embergyilkos októberi ellenforradalom napjainak. Párnapos pünkösdi királyságuk rémtetteire mindig emlékeznünk kell. A harcok bennünket megacéloztak és egységesen fogunk felsorakozni a párt és a népi demokrácia megvédéséért. ... z . ..r Emberi „szabadságjogok“ Dél-Afrikában „A délalrikai törvények szerint a négereknek nincs joguk engedély nélkül eltávoz ni a rezervációkhól; nincs joguk a rezerváción kívül magántulajdont birtokolni; nincs joguk közéleti tisztséget betölteni; nincs joguk szakszervezetbe belépni és sztrájkolni; nincs joguk azokba az iskolákba járni, ahol a fehérek tamdnak; nincs joguk alkoholt vásárolni és fogyasztani; nincs joguk fehérekkel házasságot kötni; nincs joguk azokon az autóbuszokon utazni, amelyeken fehérek ülnek; nincs joguk a fehérek számára fenntartott vasúti kocsikba ülni; az állomásokon és parkokban nincs joguk azokra a padokra ülni, amelyeken a következő felírás olvasható: „Csak fehérek számára”; nincs joguk azokba a színházakba, szállodákba és éttermekbe járni, ahová a fehérek járnak; nincs joguk különleges engedély nélkül az országban utazni; néhány kivételtől eltekintve nincs joguk szakmunkát végezni”. A Délafrikai Unióban élő néger lakosság számára készült tilalmi listát az amerikai „Unites States News and World Pieport” című folyóirat közölte. Ez a folyóirat hosszú cikkben foglalkozik a Délafrikai Unióban élő négerekkel szemben alkalmazott faji megkülönböztetéssel. LEVELEK NYUGATRÓL A MAGYAR RÁDIÓHOZ: „ízt hiszem túl sok engedményt tettek a nyugati követelésre...“ Bgy régi osztrák hallgató írja, menynyire szívesen hallgatja adásainkat, de nagyon sokszor rossz a vétel, nagyon régi « rádiója. „Pedig szívesen hallgattam volna sorozatukat arról, hogy mi is történt a Rádiónál október 23-án. Kedves Bertl Köller mondja el nekem, hogy történhetett meg mindez? Tényleg nem tudom rá a választ, teljesen tanácstalan vagyok. Ez igazán nem frázis. Nem másokat iSmétlek, de ténylegesen megráztak ezek az események és egy világ omlott össze bennem. Amikor másnap hallottam a híreket a gyárban, a rádión, nem is akartam hinni. De azután mégis borzalmas valóság volt. A hosszú időn át adott le- mezmüsorukat hallgatva, várva-vártam már, hogy jelentés jöjjön arról, hogy minden rendbe jött és az élet újra normalizálódott. Bárcsak az egész csak egy rémes álom lett volna, de sajnos, olyan borzalmas képeket láttam arról, hogyan végeztek ki elvtársakat. Ki csinálhatta mindezt? Azt hiszem, az állandó önmarcango- lás nem vezethet jó végre. Hallottam a közvetítést Rajk ünnepélyes temetéséről. Az egész egy nagy, állandóan ismétlődő, nyilvános bűnbeismerés volt. Ez az önvádaskodás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy valószínűleg sokan vesztették el az ügybe vetett hitüket és csatlakoztak a rendszer ellenségeihez. Mindenről olyan szívesen beszélgetnék önnel, hiszen olyan nehéz ezt írásban megtenni. Azt hiszem, túl sok engedményt tettek a nyugati követelésekre, ezért aztán az ellenfél nem ismerte a követelések mértéktartását. Nem akarok én szemrehányásokat tenni, nem ... nem ... csak a szívem diktálja ezeket. Nem tudom azt, hogy mindenütt fel- szedték-e a szögesdrótokat a határról, de ha ez nem történt volna meg, biztosan nem lett volna ilyen könnyű kívülről segíteni ezt a felkelést. Ami pedig azt illeti, hogy milyen menekültek jöttek át ide hozzánk, hát ezek mind nagyon jólöltözött emberek, jóltápláltak, ülnek a káóéházakban és gorombák az emberekkel. Mit akarnak ezek tulajdonképpen? Es azok a fiatal fiúk is, akik Bécs utcáin szaladgálnak? így néznek ki a „szabadságharcosok” ? Ezek inkább olyan bűnözők, akikkel nem szívesen találkozik az ember az utcán esténkint. Nagyon számosak a jelentések támadásokról, erőszak osságokról és betörésekről. Mit szólnak Önök ahhoz, hogy most majd március 15-én vagy április 4-én újra akarják kezdeni? Ezek talán Mindszentyt és más ilyen kreatúrákat akarnak mindenképpen hatalomra juttatni? Ki akra- hatja ezt, hagyják már egyszer a népet nyugton maradni és ne fogadják meg az „Amerika Hangja” és a „Szabad Európa” rádiók hangját. A mi bécsi rádiónk is hűségesen hozza a „hetz”-adásokat és nincs olyan hírbulletinje, melyben nem szerepel beszámoló a magyarországi helyzetről. Kívánom mindazoknak, akik ezekben a legnehezebb időkben Alagyarország vezetését vállalják, hogy sikerüljön nekik a rendet visszaálltam és az építőmunkát folytatni. Csodálom Kádárt, hogy milyen szabadon és félelem nélkül vitatkozik a munkásokkal és kívánok neki mindenben sikert. Ne hagyja magát megfélemlíteni a Nyugattól és ahol szükség van rá, keményen intézkedjen. Ne létezzen Magyarország Mindszenty és Habsburg részére.” „Biztosan megemlegeli a gapi tartózkodását...“ Egy francia nyugdíjas vasutas írja levelében: „Most pedig szeretnék elmondani valamit egy bizonyos »menekültről«, aki Franciaországba jött. Ez egy olyan ember volt, aki a Gestapóhoz tartozott, a koncentrációs táboroknak volt felügyelője, aki a franciáknak is keserítette az életét. Ez az ember Magyar- országon volt, és amikor látta, hogy a dolgok részükre rosszra fordultak, elment Ausztriába, ahonnan aztán továbbküldték ide Gap-ba, az Alpokba. Amikor itt leszállt a vonatról, felismerte őt egy francia vasutas, lerakta táskáját és alaposan összeverte őt. Ha nem választják szét őket, talán meg is gyilkolta volna. Elvitték ezt az embert a kórházba és amikor beszélni tudott, be is vallotta, hogy két éven keresztül Németországban keserítette ennek a franciának az életét. Biztosan meg fogja emlegetni Gap-i tartózkodását. Az ügy valószínűleg a bíróság elé kerül és majd értesítem Önöket a fejleményekről.” Egy új angol hallgatú írja: „Gyakran hallgatom adásaikat és szeretném tudni, vajon adnak-e ki folyóiratokat Magyarországról, amely a térképről olyan szép országnak néz ki. En magam egy öregebb aktív ember vagyok, kereskedelmi tárgyak tanára voltam. Nagyon szeretném ‘megtanítani az Önök gyerekeinek és ifjúságának az Igazságot a vallásról. Hallottak-e már valaha az angliai szocialista vasárnapi iskolákról? — Szívesen dolgoznék az Önök szövetkezeti gazdaságaiban. Volna-e arra valamilyen mód, hogy segíthessek az Önök hatalmas építési munkájában? — Nagyon szeretném megkapni az Önök „Fehérkönyv”-ét, mely a felkelésről szól. Vajon cenzúrázzák-e a mi leveleinket? Egy balga hallgatónk olyan magyar kiadványokat kér tőlünk. melyekből alaposan megismerhetné Magyarország történelmét úgy politikai, mint gazdasági és művészeti oldalairól. Ugyancsak kér könyveket, melyekből megismerhetné a magyar művészettörténet nagy mestereinek műveit. * (A levelek eredeti példányai a Magyar Rádiónál vannak.) í