Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)
1957-03-15 / 63. szám
)57. MÁRCIUS 15. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Pest, márczius 17. 1848. Ú vek óta csaknem kirekesztő- “ leges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangyélio- ma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenednek és az élethez jutottaknak szűk lett a [hely, és tomboltak, őrjöngtek bennem! A tűzokádó hegy közepébe kelle. ne toliamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt. kínszenvedésök helyét .:. vártam e pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságaim erre a költemények, melyeket több, mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihlet- I bői — vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek — mely a költőben van, világosan láttam, hogy I Európa naponként közeledik egy nagyszerű erőszakos megrázkódás- hoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki nem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, általában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást él bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy nap- fogyatkozás előtt. A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is na- gyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot. És úgy lön. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, onnan kikergette Lajos Fülö- pöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából. Oh mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Francziaor. szág respublica!... Egy Pesttől távoleső megyében utaztam és ott egy fogadóban lepte... rohanta meg e hir szivem, fejemet, lelkemet, idegeimet. — Vive la république! kiálték föl, i aztán némán merően álltam, de égve mint egy lángoszlop ... A mint eszméletemet visszanyertem egy aggodalom kezdett bántani — a jelszó ki van kiáltva, gondo. lám, ki tudja, mi nem történt, vagy történik, mig én hazaérek! nélkülem kezdődjék a forradalom? Nyakrafőre siettem a fővárosba... reszkedve, lélekzet nélkül értem haza... Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt... N agyot lélekzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább hara- pózott, végre Bécset is fölgyujtotta, Bécset!... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt de a beszéd bámilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten márczius 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyű. lésben inditványoztatott. hogy a tizenkét pont petitióként fölnyujtas- ség a királynak, még pedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy igy történt ... micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hegy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! A v fejedelmek úgy sem adnak soha Réssiet PETŐFI NAPLÓJÁBÓL I HS4 (Debrecen, 1848. október vége — november 16.) Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!... Megvirradt, fölébredt a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arccal * Jött e hajnal, Piros arca vad sugara Komor fényt vet a világra; E pirulás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében. Szégyeneljflk szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli Imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket. De maradt még a népeknek vére Annyi, ami fölklált az égre. All a tenger a nagy elbámultában, Áll a tenger ée a füld mozog. Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya... Vitorlája Iszaposán összetépve A kormányos szíve képe. Aki eszét vesztve áll magában Beburkolva rongyos bíborában. Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz. Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt?... hah, Eltépett lánc s eltört korona. Tűzbe véle!... No, de mégse, Régiségek közé zárjuk, De nevüket Írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Nagy idők. Beteljesült az írás Jóslatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakói. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Uj dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap! Amikor a szánok zavarba jön semmit, azoktól a mit akarunk, el keli venni. Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem. Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel együtt, ki mindig buzditólan áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mingyárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind főkötelessé, be szabaddá tenni a sajtót... azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetieket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek, isten neki, ki várhat ennél szebb halált? E gondolatokkal aluttam el. Korén reggel az Ifjak kávéhá- zába siettem. Az utón Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy busán politizáltak. Bulyovszky Gyulát, k; közöttük volt meghitam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, mig vissza nem jövünk. Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bu lyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek. Vasvári és én s föl alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. — Jó jel! kiáltánk föl egyhangúlag. A mint a proclamatio elkészült, s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? — Szerda, felelt egyik. — Szerencsés nap, mondám szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én Nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. (A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán Írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság márczius 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmaradt. Mig én az egyik asztalnál a Nemzet; dalt Írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.) A kávéházban az°n határoztunk sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utczára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a viz nem olhatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a Nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt perczenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor és ezt mondta nagy pathos- sal: * — Urak, a törvény nevében! Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utczára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidacs emelt l1 szót, elmondta, hogy professoraik ai1 tartandó lakomábani résztvevőst el-1 tiltották kicsapási büntetés mel-' lett. Kaczaj és boszankodó kifaka-', dások a hallgatóságban. De a lakó-, » ma már csak mellékes dolog volt. (i Jókai ismét fölolvasta a proclama-i' tiót s a tizenkét pontot, s én velem i * elszavaltatták a Nemzeti dalt. Mind11 kettőt fanatikus lelkesedéssel fo-'[ gadták s a refralnban előjövő „eskü. , szünk”-öt mindannyiszor visszahar- | sogta az egész sereg, mely a téren (i állt. 11 — Most menjünk egy censorhoz, i1 és vele írassuk alá a proclamatiót i1 és a Nemzeti dalt! kiáltott valaki. ' ] — Censorhoz nem megyünk, nem1 ^ ismerünk többé semmi censort, el], egyenesen a nyomdába! ,i Mingyárt beleegyeztek ée kö-(> vettek. | ( L änderer nyomdája legköze-'1 lebb volt hozzánk oda men-1] tünk. Jókait, Vasvárit, Vldacsot és1, engem neveztek ki küldötteknek, ], hogy a sajtót lefoglaljuk. Ml meg-,» tettük ezt a nép nevében, s a tizen-, > két pontot és a Nemzeti dalt rög- < i tön nyomni kezdték. Ezalatt kinti1 lelkesítő beszédeket tartottak Egresi i1 Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb.1 ] Dél felé elkészültek a nyomtatvá- ], nyok, s ezrenként osztottak szét a (, nép között, mely azokat részeg,» örömmel kapkodta. Délután három ,1 órára gyűlést hirdettünk a muzeum i1 terére, s a sokaság eloszlott. i] A szakadó eső daczára mintegy<! 10.000 ember gyűlt a muzeum elé,!* honnan a közhatározat szerint a vá-1 ] rosházához mentünk, hogy a tizen-*( két pontot magokénak vallják a pol. ], gárok is, és velünk egyesüljenek. A ], tanácsterem megnyílt, s megtelt, i néppel, először. Rövid tanácskozás»i után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön ... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arezot sem láttam... Minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert! Ezen, külömben alaptalan hír, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, a nélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna. — Budára, — Budára! — a helytartótanácshoz! ... nyittassuk meg Stancsics börtönét!... Budára!... E zek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartó- tanácsot fölszólítandó, hogy a cen- surát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szin alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacs- kovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Straffen, berger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál. A választmány legalább 20.000 ember kíséretébe®, fölment Budára a helytartótanácshoz és előadta kí- vánatait. A nagyméltóságu helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt pereznyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendeletet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab Írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. Ez volt márczius 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre emlékezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, a m; volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermekeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek. Ki merné azt mondani, hogy Edgar Hoover, a Szövetségi Nyomozó Hivatal igazgatója nem jó szónok. Az Országos Katolikus Nőtanács csikágói évi kongresszusán mondott beszéde legalább is nem hagy efelől semmi kétséget. A retorika szabályai közé tartozik, mint tudjuk, hogy a szónoknak elejétó'l végig fogva kell tartania hallgatósága figyelmét. S Hoover úr az említett alkalommal nem válogatott az eszközökben, csakhogy elképessze és bűvkörébe vonja hallgatónőit. Ilyeneket mondott: — A statisztika azt mutatja, hogy ez év végére minden tizenhatodik családra ránehezedik a bánat valamilyen bűncselekmény miatt. „Az újságok nemrég közölték, hogy Amerikában túlhaladta a százmilliót a hívők száma. Ezt a hírt azonban elhomályosítja az a tény, hogy közel 11,5 millió embert, vagyis minden tizenötödik amerikai állampolgárt letartóztattak komoly bűncselekmény miatt.“ A bírósági statisztika adataiból kitűnik, hogy 5,1 millió embert ítéltek el, vagyis minden huszonkilencedik amerikai állampolgárt. Szörnyű dolog, hogy a bűnözés évi 467 dollárjába kerül egy-egy amerikai családnak, s az országnak összesen 20 milliárd dollárjába. Minden közoktatásra költött dollárra 1.29, s minden egyházi célokra áldozott dollárra 12 — bűnözőkre fordított — dollár jut. Minél tovább ragadtatta el magát a szónok, annál feszültebb figyelemmel hallgatták .. . Minden 12. másodpercben agyonvernek, megkéselnek, vagy levetkőztetnek valakit. Egy nap alatt 7094 komoly bűncselekményt követnek el. Ám ekkor észbekapott Edgar Hoover. Az ördögbe is, túlontúl messze ment el az amerikai életforma „magasztiűásá- ban“. Még neki, az amerikai kémszolgálat fejének sem bocsátanak meg ilyesmit. Nosza, váratlan fordulattal a bűnözési hullám felelőseit kezdte keresni és támadni, mármint azokat, akiket ő tart felelősöknek. Kirohant az ifjúság ellen. Azzal vádolta, hogy nincs se erkölcse, se hite. A szülőkre is rájárt a rúd, mivel — úgymond — nem teljesítik szülői kötelességüket. És persze a végén a kommunistákon csattant az ostor. Hoover nemcsak a kommunistákat támadta, hanem a velük együttműködőket is, akiket együgyűeknek és álliberálisoknak nevezett. Elfeledve, hogy előbb még az egyház védőjének szerepében let- szeigett, lehordta az amerikai lelkészeket is, akik nyíltan ellenezni merték az 1950-ben hatálybaléptetett drákói belbiztonsági törvényt. Ez a törvény teljes szabadkezet ad az ő vezetése alatt álló Szövetségi Nyomozó Hivatalnak. Fura, de minél jobban nekitüzesedett a szónok, annál jobban lanyhult a hallgatóság érdeklődése. A végén csak imitt- amott csattant taps. Hiába, minden beszédben nélkülözhetetlen a logika, s amikor Hoover az amerikai lelkészek és holmi mesebeli ál- liberálisok mesterkedéseivel próbálta megmagyarázni a mai Amerikát emésztő borzalmas méretű bűnözést, enyhén szólva, vétett az igazság és a logika ellen. Ha már a bűnözésről beszélt, e jelenség igazi okaira is rá kellett volna matatnia. Például arra, hogy a bűnözést napról napra és óráról órára újra szülő, tápláló közeg éppen maga a kapitalista valóság, a pénzhajhászás, a létfenntartási harc kegyetlen feltételei, nem hagyva ki az ifjúságot elzüllesztő, gengszter-kultuszt sem. Edgar Hoower, a mai Amerika gazdáinak kedves, rendhű őre ezt természetesen nem akarta, s nem is akarhatta. Ebben az esetben azonban kár volt beszélnie.
