Tolna Megyei Népújság, 1957. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-01 / 1. szám

©©©©©©©©©OGQÖGOOQOGOOOOOOOOOGOOGGOOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOOO ß U É K 000©G*^00©00©OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOG^^ PETŐFI SÁNDOR Petőfi Sándor: P etőfiről írni eredeti források é.-> új, eddig nyilvánosságra nem hozott Petőfi-munkánk, vagy vele kap­csolatos történetek, visszaemlékezések nélkül bizonyos mértékig hálátlan fel­adat, mert az ő életét és pályafutását annyian feldolgozták már és olyan ala­posan, hogy rövid megemlékezésben újat mondani róla lehetetlen. Emléké­nek azonban tartozunk legalább annyi­val, hogy születésének évfordulóján, ha röviden is, megemlékezzünk róla. Petőfiről Illyés Gyula valahogy így ír: A nagy költők nem váratlanul jelen­nek meg, mint isteni kinyilatkoztatások, hanem a népek életében messze vissza­menőleg meg lehet találni a kort, ami­kor vajúdásba estek, hogy megszüljék a rendkívüli fiút... A magyar nép éle­tében ez a kor a reformkor volt. A re­form-korban teremtődött meg annak a feltétele, hogy egy Petőfi megszülessen a magyar nép, a magyar- és világiro­dalom számára. Petőfi Sándorral nem egyszerűen folytatódik a reformkor köl­tészete, hanem valami új kezdődik, tö­résszerűén új. A reformkor irodalmát és Petőfi Sándor költészetének mondani­valóját összehasonlítva, Petőfi költésze­tében fellelhetjük a folytatását annak, amit Kazinczytól Vörösmartyig alkottak. De elfogadhatatlan csak azt látni költé­szetében, ami folytatása a reformkor iro­dalmának. A reformkor költészetének (politikájának is) fő problémája a nép és nemzet viszonya volt. A nemesség egy része, a haladó szárny korlátozott jobbágyfelszabadítást, az úrbéri terhek egy bizonyos részének eltörlését köve­telte, ezzel akarva felemelni magához a johhásrvságot. A reformkor költészete tulajdonképpen a nemesség lelkiismeret- furdalását tükrözi. . . Petőfi Sándorral valami új kezdő­dött, az ő költészetéből nem ez a lelki- ismeretfurdalás szól, hanem hangja a nép hangja, belőle az ébredő nép szól. Az ő költészetében a reformkortól elté­rően nem a felülről jövő reformgondo­lat, hanem az alulról elindult követelé­sek kapnak hangot. Az országot, a hazát, a nép jogos tu lajdonának vallja. Beszélünk szép táj- leíró verseiről, de ezekben a költemé­nyekben a szépség mellett meg kell látni azt is, hagy nemcsak mint szép tájról ír — például az Alföldről, vagy a Tiszá­ról —, hanem mint sajátjáról, mint a nép tulajdonáról — mert a néppel azo­nosítja magát. „Petőfinél a táj szeretete a magyar föld birtokba vétele kibővül az ország szeretetévé és a haza birtokba vételévé.“ (Révai.) Petőfi népicssége tehát forradalmi, s ez a népi forradai­(1823-1849) miság szólal meg közvetlenül a forra­dalom előtt írott versében: „Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot” (A Nép nevében) vagy ugyanez a hang található egy má­sik versében, amely az európai forra­dalmi mozgalmak hatására megindult népfelkelést ünnepli: „Föltámadott a tenger, A népek tengere. Ijesztve eget, földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje.” (Föltámadott a tenger) Petőfi várta, kívánta a forradalmat, mert tisztában volt azzal, hogy csak agy forradalom hozhatja meg az addig el­nyomott népnek a teljes szabadságot, korlátozatlan jogot. 1846-ban mér véres napokról álmodik, majd 1847-ben azt írja, hogy életének legszebb gondolata a háború, hol vérét a szív szabadságáért ontja. Az 1848-as márciusi események előtt pedig már jósolja a forradalmai: „Kemény szél fúj, láncrra kap a szikra. Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyatllk, Tűzben állunk már tetőtől talpig.” (Kemény szél fúj . . .) Petőfi egész lényével óhajtotta, várta ezt a tüzet, ez a tűz a forradalom, mely szabadságot, jogot hozhat a népnek. Azt a Dózsa Györgyöt, akit a reformkor már leemelt ugyan tüzes trónjáról, ahova Werbőcziék ültették, őt követendő pél­daképül állítja a nép elé és vele fenye­geti meg az urakat A reformkor költészetéből Petőfi köl­tészete eltér annyiban is, hogy nála fel­fedezhető a demokratikus internaciona­lizmus, a „világszabadság“ gondolata. Petőfi nem kozmopolita, hanem nemzeti, de úgy nemzeti, hogy egyben a szabad­ságért küzdő népek nemzeti szolidari­tását is vallja.“ ...Hitt a magyar nép­ben, hitt abban, hogy Magyarország újjászületéséhez a nép kell, s ez az újjá­születés a nép műve lesz. De nem idea­lizálja ezt a népet, nem volt elfogult vele szemben, megmondta szemébe is hibáit. (Példa rá szabadszállási válasz­tási beszéd.) És nem ábrándul ki ebből a népből akkor sem, amikor mint kép­viselőjelöltet megbuktatják. Hisz abban, hogy ez a nép megtalálja, a botlások el­lenére is, a boldogulásához vezető utat. Ez az út a forradalom volt, melybe teljes erejével belevetette magát. Hogy Arany János: Válasz Petőfinek Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom; örül a szívem és mégis sajog belé, Hányja veti a hab: mert e nagy jutalom? Petőfi barátul mégsem érdemelné. Hiszen pályadíjul e z neon volt kitűzve ... Szerencse, isteni jó szerencse nékem! Máskép szerény művem vetém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nyerni reménységem? És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér Majd elhomályosít, midőn felém ragyog: De hát a ráadás! Lelkem leikéig ér, Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok. S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék. Ki törzsömnek élek, érette, általa; Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala. Akartam köréből el-kivándorolni: Jött a sors kereke és útfélre vágott, S midőn visszafelé bújdokolnék, holmi Tüske közöl szedtem “gynehány virágot. Jöttek a bugondok úti cimborának, összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen: Én koszorút fűztem, ők hamiskodának. Eltépték füzérem félelkészültében. Végre kincset leltem: házi boldogságot, Mely annál becsesebb, mert nem szükség őrzeni, És az Iza partján ama hű barátot... Nem is mertem volna többet reményleni. Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba, Éget és világít lelkemben leveled: Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa, Mily igen szeretlek Téged s őt is veled. mennyire a forradalomtól várta a sza-1 badságot, azt bizonyítja az is, hogy fel-1 báborodottan tiltakozott a kormány dön­tése ellen, amikor az osztrák kormány Magyarországtól katonai segítséget kö-( vetelt a szabadságharcát vívó Olasz-( ország ellen és a magyar kormány, hi­vatkozva a Pragmatica Sanctióra, inga­dozva bár, de hajlandónak mutatkozott I megadni ezt a segélyt az olasz szabad-1 ságharc leveréséhez. Nyilvánvaló és könnyen érthető, hogy Petőfi, aki a világszabadságot hirdette, szenvedélye­sen tiltakozott ez ellen az árulásnak mi-( nősíthető cselekedet ellen. Igaza volt. .. ( Teljes mértékben igaza volt akkor is,( — a történelem igazolta —, amikord 1848 augusztusában élesen fellépett ad Batthyány-kormány politikájával szem-1• ben. Augusztus tizedikéig nem követelte' a kormány távozását, csak akkor, ami­kor Jellasich hadai Pesthez közeledtek^ s veszélyben látta a hazát, akkor ki&l-^ tóttá, hogy le a kormánnyal, s helyébe ( egy olyan jöjjön, amelyben van elég' bátorság a népre támaszkodva meg­védeni a magyar forradalom vívmá­nyait. Nem véletlen, hogy ekkor szólít l| Karcra a belső bitangok ellen ... Petőfi cselekedeteivel és írásaival az egész Dép érdekeit, a nép és nemzet ér-, dekeinek egységét képviselte, nem csat ^ a jobbágyok, hanem a nemzeti függet­lenségi harc diadalrajutása érdekében volt radikális, baloldali. És mert ez volt, rágalmazták, ráfogták, hogy kommunis­ta, azt is hogy orosz spion. Nem törő­dött vele, ezt bizonyítják sorai: „Azi1 utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egyszóval annyi, mint republica- nus, mert a respublicának nem az a főjelszava, hogy „le a királyokkal“, hanem „a tiszta erkölcs“. Nem a szét­tört korona, hanem a megvesztegethe­tetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja“... Az az igazi de­mokrata — hirdette Petőfi —, aki a demokráciát nem a magánérdek szol­gálatába akarja állítani, hanem a kö­zösség érdekeinek szolgálatába. Érdemes ezen a Petőfi-tanításon ma is elgondolkozni. Búul Géza 1 _____________________________ H S41S Petőfi Sándor naplójából Pest, márczius 15-én 1848. Szabad a sajtó!..; — Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros be­tűk, mint a szabadság hajnalsugárai. Ma született a magyar szabadság, imert ma esett le a sajtárul a bilincs... Vagy van olyan együgyű, ki azt kép­zelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Udvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üd­vezellek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöz- 'ünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves új­szülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt __ s ha előbb jön r ád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pe­dig dicsőség! Ezzel köszöntlek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul! nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni! Késő éj van. Jó éjszakát szép cse­csemő ... szép vagy te, szebb minden országbéli testvéreidnél, mert nem fü- rödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem merev holttestek, hanem forró, do­bogó szívek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmámban úgy, a milyen 8 nagynak, ragyogónak, a világtól tisztelt­ének én reméllek! Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!... Megvirradt, fölébredt a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arccal Jött e hajnal, Piros arca vad sugara Komor fényt vet a világra; E pirulás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében. Szégyeneljük szolgaságunk éjét. Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Almainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére. Annyi, ami fölkiált az égre. All a tenger nagy elbámultában, All a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok. Emelkednek a rémes torlaszok. Reng a gálya... Vitorlája Iszaposán összetépve A kormányos szíve képe. Aki eszét vesztve áll magában. Beburkolva rongyos bíborában. Csatatér a nagy világ. Ahány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt? ... hah. Eltépett lánc s eltört korona. Tűzbe véle!... No, de még se, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Nagy idők. Beteljesült az Írás Jóslatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentően lakói. Régi szentek Mind elestek. Földúlt szobraik kövébül Cj dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap. :: Petőfi levele Kerényi Frigyeshez Szalonta, június 7. 1847. Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Ér­meiteken és Nagy-Váradon keresz­tül Szalontára értem e hónap else­jén. Utómról nem sok jut eszembe. Szatmár és Károly közt van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetes: itt volt Rákóczi utolsó csatája. Egy ver­set írtam az egykori csatatéren, mely­nek vége ez: „------elmondtam leg­s zörnyűbb átkomat s elsírtam leg­szentebb könnyemet.“ Ügy volt, át- kozódtam és sírtam. — Az Érmeitek kellemes szelíd völgy: a hegyoldalon ama híres bortermő szőlők, a hegy alatt pedig gazdag szántóföldek. Szé- kelyhídon etettünk, ép azon fogadó­ban, hol 1843-ban mint színész, ját­szottam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivó-szobát is, hol színpadunk állott. Halovány, öröm- télén, száraz ködalakok vettek kö­rül... itt töltött napjaim szellemei. Hosszan beszélgettem velők: beszé­dünk komoly, merengő volt, csak néha mosolyogtam bágyadtan, fáj­dalmasan. Szomorú, nagyon szomorú időkről beszélgettünk. Bihar hegység mellett van a föld­vár maradványa, melybe hír sze­rint Mén-Marót zárkózott feleségei­vel Árpád elől. Szép asszonyok! szép asszonyok! h hely, hol ti egykor mosolyogtatok, most puszta, kietlen, elhagyott... csak egy akasztófa ágaskodik a begyepesedett sáncz te­tején. — A helységen innen van a domb, melyet bihari hágónak ne­veznek, s melyről fölséees körülné­zés esik le a messze nyúló rónákra, miknek szélére fáradtan ugyan, de mégis eljön a délibáb kelet felől; délre pedig a hegy alatt fekszik Nagy-Várad. Szép, kellemes nagy város, de nem értem rá megvizsgál­ni, mert siettem ki, ide Szalontára. Tudod-e, miért siettem ide s miért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember la­kik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, „Toldi11 szerzője. Ha e müvet még nem ol­vastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobácská­bán, melynek hossza öt, széle pedig két lépés; a mi tulajdonkép rendén van. A múzsák nem conservativ kis­asszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: „éljen a nép!“ a múzsák is leszállottak az aristocraticus Heliconról, s a kuny­hókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem. Életem legszebb napjai közé soro­zom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egy fe­lől a komoly vidámságú családapa, más felől a vidám komolyságú csa­ládanya s előttünk a két fecsegő, virgoncz gyermek, egy szőke leány­ka s egy barna kis fiú... ilyen ko­szorú övezi szívemet, és boldog va­gyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha iker­testvéreim volnának. Isten veled, édes Frigyesem! a magáéhoz hasonló boldogságot kíván neked igaz bará­tod. Következő levelemet a külföld­ről.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents