Tolnai Napló, 1956. szeptember (13. évfolyam, 206-231. szám)
1956-09-02 / 207. szám
3ro dalom * IfUívéőzet * Tőudomány KOVÁCS FRIGYES: A csend: a bánat Mini ágon a levél, Szívemben úgy ül a bánat. S vigasztalás csak az, Hogy jobban már nem is fájhat. A múltam most nem él, S tűnődésem: egy szélvihar, Mely minden zugba száll, És szennyet, piszkot felkavar, Hogy ne lássak senkit — Az elülő viharon át Két szemem ismerős, De elnémult ajkakat lát. — És fülel a Csend itt — Múltamat fürkészi némán... Hogy mikor mindent tud, Majd visszahullhasson én rám. Hajnalba full az éj... Nekem jobban már nem fájhat Ez a hódító kéj: Hogy ölel a csend: a Bánat. VÉTEK 1STVÄNNE: Na megint rossz voltai Tegnap még én dacoskodtam veled... Ma te vagy az, ki örömöd leled Abban, ha rossz lehetsz. Pedig úgy fáj — tán meg sem értheted - Hiszen mindent megtennék én neked! Ilyen hát hogy lahetsz? Hol én, hol te... de mindig kirobban. — Próbáljunk meg szeretni még jobban, Meglásd, hogy sikerül! Te is, én is... úgy imádjuk egymást! Kis megértés — ennyi kell csak, meglásd. Mondd, ez mibe kerül?... Szülők Főiskolája A Társadalom. és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat szeptember 21-i kezdettel a szekszárdi általános gimnáziumban ismét megindítja pedagógiai előadássorozatát. A röplapokon felsorolt előadások élénk érdeklődésre számíthatnak: Miért hazudik a gyermek?, Szülők felelőssége az erkölcsi nevelésben, Szerelmes a fiam (lányom)! Jampec és a jól nevelt ifjú, az ifjúság olvasmányai, stb., stb. Az előadók gyakorlott, neves pedagógusok és az Állami Gyermeklélektani Intézet munkatársai. Sajnálatos azonban az a közömbösség ami az ilyen jószándékú kezdeményezéseket körülveszi. Néhány lelkest gyermekét gonddal nevelő szülő, a szekszárdi 2000 tanuló szülei közül esetleg 100 látogatja az előadásokat. Vajon a többi 1900-nak nincs problémája. De úgy látszik, hogy nincs problémája a város, a járás, valamint a megye vezetőinek sem, még akkor sem, ha ők maguk is szülők. Legalábbis az előző évben elhangzott előadásokra még megfigyelőket sem küldtek_ akikkel ,referáltattak” volna maguknak az ott elhangzottak ról. Igaz, hogy a rádió is indított hasonló témájú előadássorozatot, amit otthon kényelmesebben meghallgathat mindenki, de higyjék el az illetékes vezetők hogy a legjobb nevelési eszköz a példamutatás. T. N. A ki ismeri az erdőt, aki tud vele beszélgetni, az szereti is annyira, hogy ha egyszer megbarátkozott vele, nehezen szakad el tőle. Mert az erdő is tud beszélni azzal ,aki szereti. A földműves embernek az anyaföld barna rögei mondanak történeteket, a legkisebb porszem is jelent valamit a számára, mert ott él vele, verítékével, könnyeivel öntözte fajtája évezredeken át, s a sok szenvedést, apró örömöket most a föld visz- szamondja azoknak, akik ekéikkel csiklandozzák a hátát. Akit nem ismer a föld, annak néma marad, az megbotlik rajta .. . Ilyen, ehhez hasonló az erdő is. csak még jobban él, susogni is tud és suttogását esténként a szerelmesei elmélázva hallgatják: sokat mesél. Az erdő mindenhol ilyen, még Váralja mel lett is —most arról lesz szó — a Mecsek nyúlványainak meredek csúcsain is. Végtelen, mint a tenger és suttogása különös megnyugtatásként telepszik a lapos völgyek mélyén kóborgó emberre. Az egymásba ölelkező végtelen zöld lombkoszorú az ég Erdő mélyén •. azúrkékjének is halványzöld árnyalatot kölcsönöz, az apró köveken csevegve futó patak kristálytiszta vize is zöldesen játszik ... És itt a völgyben kanyargó patak két oldalán kunyhók sorakoznak, félénken egymás mellé lapulva. Sok ember elment már ezek mellet a kunyhók mellett, laposan pislantva feléjük, meggyorsítva lépteit, s egynek se jutott eszébe, hogy vajon milyen élet van bennük, milyen titkot rejtenek magukban a viskók és az emberek, akik itt laknak ... 14 kunyhó, 81 élő, mozgó ember és egy ti tok. De talán nem is titok, hiszen elmondják, ha valaki kérdezi őket. Csak erre ritkán járnak olyan emberek, akiket a régi szokások, apáról fiúra öröklődő hagyományok érdekelnek. Akit az erdő vadonja hiv, azt nem érdekli az ő életük, pedig ők is az erdőhöz tartoznak, ide nőttek ehhez a völgyhöz emberöltőkön keresztül. Fej széjük jelenti a' kenyeret, életüket a fa... S akit pedig a népszokások. lassan feledésbe menő hagyományok érdekelnek, azok nem jönnek ide az erdő mélyére, hogy megmentsék, lejegyezzék szokásaikat, még élő primitiv törvényeiket. E gy idős ember kíséretében benéztünk a kunyhókba, némelyik tetején karcsú pózná ról messze szaladó drót jelzi, hogy rádió van a viskóban. Belülről takarosak, s a maguk módján tiszták a lakások. Egy egészen véletlenül elejtett szóból kiindulva találkozunk az első szokással, hogy a családfő a bejárat előtt alszik a földön, óva a családot minden veszedelemtől, estleges váratlan bajtól. Péter, a vajda — vezetéknevét nem is tudom — újévkor választották. Messze az erdőben egy szakadék mélyén találjuk meg társaival együtt. Fát raknak teherautókra. Évek óta ezt csinálják, s az erdészektől megtudjuk, hogy mindig rendesen, becsületesen dolgoztak. Tervüket most is 120 százalékra teljesítik. Péterrel kezdünk beszélgetni, szokásaikról, s hogy mennyire nem titkolják, hamar bebizonyosodik. mert őszintén elmond mindent.. . ... A keresztelő igen nagy ünnep náluk, különösen, ha fiúgyermek születik, ilyenkor igen kiadós lakomát rendeznek. A kunyhó előtt, vagy a kunyhóban összeülnek a meghívottak, a gyereket a földre teszik, melléje pedig a fűrészt, fejszét, szalukapát, hogy tanulja meg a mesterséget és olyan becsületes munkás legyen mint az apja. É rdekesek házassági szokásaik is. Náluk igen hamar frigyre léphet két fiatal. Ha például az egyik vásáron egy legénynek megtetszik egy cigányleány, rögtön megszólítja és közli vele, hogy feleségül venné. Ha a leány igent mond. akkor a fiú apja tárgyalást kezd a leány apjával, s megegyeznek egy összegben — például 2000 forintban — amit a fiú apja fizet, s ezen tartják a leány szülei a lakodalmat. De már a lakodalmat megelőzően a fiatalok élhetik házaséletüket. (Ebben a vajdaságban nem fordult elő még egyszer sem, hogy a próbaidő alatt megunták volna egymást.) Az esküvő itt is az ismert mulatozás közepette folyik le, s ha a későbbiek során valamilyen okból elválnak (például a fele ség nem tartja rendben a lakást), akkor a férj elküldi és összeül a vajdaság törvényt hozni. Ha jogosnak tartják a férj intézkedését, akkor a vajda elmegy az asszony apjához és visszaköveteli azt az összeget, amit a lakodalomra kapott. Érdekes szokásuk van az elhalálozásnál is. Ha valaki meghal az egyik kunyhóban, akkor a családtagok, de a többiek is, tűz mellett virrasztva ülnek a kunyhó előtt. Temetés után szintén isznak, és együtt jönnek haza (egyedül senki nem jöhet). Hazaérve ismét tüzet raknak, s a család elkezdi lebontani a kunyhót. Ennek a kunyhónak a helyére már senki nem épít lakást magának. E zeket a szokásokat, ősről utódra maradó hagyomá nyokat őrzik és eszerint élnek. Kevesen tudnak róla olyanok, akik jmegismertethettoék; mindenkivel. Eltakarja az erdő, a völgy, s hétköznapi életüket csak a mindent betakaró lomb- koszorú és a játékosan csordogáló patak látja. Csak a természet a szemtanúja ünnepeiknek, hétköznapjaiknak, bánatuknak és örömüknek. Pedig milyen szép népi játék lenne az ő szokásaikból is . . . Bubi Géza Okosan, vagy meggondolatlanul ?! i Az elmúlt időben egészséges ifejlődés bontakozott ki és in- idult meg megyénk irodalmi • életében. A megtett fejlődés •eddigi útján bizonyos letételek teremtődtek, melyek reményt engednek táplálni aziránt, hogy komoly irodalmi (élet és tevékenység állandósuljon Szekszárdon. örvendetes eredményeink vannak, • egyetemlegesen tekintve vámosunk kulturális életét is, •melyeket látni kell, de nem •túlbecsülni — ha egyáltalán részesülnek megbecsülésben — azokat, mert van még tennivaló a kultúrmunka miniden ágában, hol több, hol ke- ivesebb. • Beszéltünk már városunk és •megyénk irodalmi életéről, el- [mondtuk erényeit, hibáit, 'bíráltuk és dicsértük meg- inyilatkozásait. Próbáljunk egy dokkal felülemelkedni — irodalmi életünkről beszélve — •az apró, talán belső gondnak 'nevezhető‘észrevételeket, melyek a nagy erőfeszítések árán iinegszületett irodalmi társaság (és lapja életében, munkájában (tapasztalhatók. Sokat beszéltünk vidéki irodalomról, •amely elhagyatottabb a főváÍ rosinál és ebből eredően híj- jáu az anyagi és erkölcsi tá- 'mogatásnak, természetesen • színvonalban is hagy maga •(után kívánnivalót. Érzi ezt az i irodalmi kettősséget minden ■ tevékeny részvevője, vágy- csendes szemlélője az irodalmi életnek. Harcolunk e kettősség, kettészakítottság ellen és csodálkozva kell észrevennünk, hogy Szekszárdon az (a vidék, vagy éppen a magyar) irodalmat képviselő Babits Mi hály Irodalmi Társaság mellett egy új periféria — tevékenységét és helyzetét tekintve még inkább vidéki — alakul ki. Miről van szó?... Arról, hogy az irodalmi társaság mellett, melynek tulajdonképpeni feladata a megye irodalmi életének irányítása — érzését kifejezve, vagy hallgatólagosan ebbe mindenki beleegyezett — más és más szervek, vagy ha tetszik egyének adnak ki könyveket. Felesleges lenne most már vitatkozni azon, hogy a megjelent Garay kötet kiadása kire tartozott volna és ha már egyszer végre van egy, a megye irodalmát irányító társaság, lett volna-e ennek beleszólása a könyv kiadá sába... Sajnos olyan kilátások vannak, hogy ehhez hasonlók a jövőben is megismétlődnek, s az ilyen kilátások ellen feltétlenül szót kell emelni. Hallottunk róla elég hivatalosan, hogy egy pécsi író, névszerint örsi Ferenc kiadás végett elküldte egy könyvét a megyei tanácshoz egy ajánlólevél kíséretében. Olyan művet, mely nek kiadását Pécsett elutasították: „A székelyek története“. E mű kiadása meglehetősen költséges'és a megyei tanács mégis erőfeszítést tesz, hogy pénzt teremtsen vala- honnét. Gondolkodásra késztető, hogy vajon milyen körülmények, elgondolások vezetik a megyei tanácsot, amikor ilyen mű nyilvánosságra hozását vállalja. Dicsvágyat, elismerést hajszoló egyén meg- únt kilincselése késztette vajon a népművelési osztályt — jószándékát feltételezve —, hogy egy ilyen mű kiadására súlyos pénzeket áldoz, vagy meggyőződésből helyesnek lát ja, amit tesz? Feltétlenül tudomásul kell venni a városi és megyei kulturális vezetőink nek is, hogy létezik egy irodalmi vezető szerv a városban, melynek beleszólása kellene, hogy legyen a megyei könyvkiadásba. És talán nem túlzott követelés, ha „igen—nem“ jogot követel magának ez a társaság ilyen esetekben. Szó van illetékes helyeken Szekszárd város monográfiájának kiadásáról is, amit valaki, vagy valakik rövid időn belül elkészítenek. (A mű nem részletes ismerete birtokában felvetődik a kérdés, hogy monográfia-e egyáltalán, vagy csak riport?) A mű megírására legilletékesebb, történelmi szemmel látó, gondolkodó ember 5 év alatt írná ezt meg. Jó lehet-e az a mű, melyet kevésbé hozzáértő és e tudományban jártas ember készít és érdemes-e kiadni? A Babits Mihály Irodalmi Társaság évi 600 forint (írd és mond hatszáz forint) támogatást élvez a megyei tanácstól. Ezt a támogatást szembeállítva a rossz könyvek meggondo lati an kiadását fedező költségekkel, vagy kétségbe kell esni, vagy mosolyogni kénytelen az ember és keserűen vagy hanyag nemtörődömséggel nem érti meg, hogy egy megyei szerv miért nem érzi magáénak, ami őt illeti, miért nem segíti amit hosszas vajúdás után sikerült megszül ni, létrehozni. Ha a tiltakozásnak valamilyen formája fellelhető, az ilyen tervek kivitelezésének megakadályozására, akkor meg kell azt ragadni, ki kell mondani, hogy jobb sorsra érdemes irodalmi folyóiratunk és irodalmi társaságunk több támogatást, nagyobb figyelmet érdemel. Miért nem kaphatja az őrsi-könyv kiadását fedező költséget a „Sárköz“? Miért nem jut a kétesértékű monográfiára fordítandó pénzösz szeg — ha nem is az egész, de egy része — az irodalmi társaságnak, hogy az elsőnél színvonalasabb második szám után, egy még jobb harmadikat kaphassanak az olvasók?... B. G. Egyszerű művészek . •. Vannak az életnek olyan ki- választottjai, akiket a sors különös tehetséggel áldott meg, de nem adta meg nekik azt a lehetőséget, hogy tehetségüket kibontakoztassák, s ennek megfelelő méltó helyet foglaljanak el a társadalomban . .. Bakos Miklós bácsi az alsónánai Dózsa György Termelőszövetkezet mag- tárosa is ezek közé az emberek közé tartozik. Sajnos, Alsóná- nán kevesen tudják még, hogy Bakos bácsi nem is közepes tehetséggel rendelkező művész. Művész a szó teljes értelmében, bizonyítják ezt művészi ceruzarajzai, gyönyörű pasztellképei, s különböző szebbnél szebb produkciói. Most itt ül velem szemben, beszélgetünk. Messze járunk a múltban, az 1890-es évek táján, s Bakos bácsi arcán látszik, hogy jóleső érzéssel tölti el az emlékezés. — Már gyermekkoromban is rajzolgattam. Emlékszem, hogy mindent lerajzoltam, mindent a papírra vetettem, ami megra gadta figyelmemet. Polgári iskolás koromban már tudatosan rajzolgattam. . . mert én is megkíséreltem a továbbtanulást, de sajnos csak a polgári iskoláig jutottam. Nem én vagyok a hibás benne. Nem firtatom, hogy ki a hibás, inkább arra kérem Bakos bácsit, hogy mutasson meg néhányat munkáiból. A szoba, amelyben körülsétálunk, csino san, ízlésesen berendezett. . . Megállók egy gyönyörűen kidolgozott pasztelkép előtt: ,,Fonó menyecske’’. Bakos bácsi legyint: — Reprodukció . . . Glatz Oszkár művének másolata. — Inkább ezt nézze meg — mondL ja — és egy virágcsendéletet mutat. Gyönyörű kép, élénk színek, megragadó valóság, szinte beszél a kép, beszél arról, hogy művésze a lelkét adta munkájába. Később grafit-ceruzaraj- zokat mutat. Közülük néhány különösen megragadja a figyelmemet: egy önarckép, egy tájrészlet, amely az alsónánai pincesort ábrázolja . . . — Voltak olajfestményeim is, és természetesen sokkal több képem. A háború alatt elkallódtak. — Nem kísérelte még meg, hogy nyilvánosság elé lépjen néhány művével? — teszem fel az utolsó kérdést búcsúzásunk alkalmával. — Nem. Nem szeretem a feltűnést és megelégszem azzal, hogy magamnak dolgozgatok. Nincs igaza Bakos bácsinak. A helyi kulturális szerveknek fel kellene figyelni arra, hogy van a falunak egy művésze, fel kellene karolni, segíteni őt. Milyen szép lenne, ha falubeli művész műveiben gyönyörködhet nének azok, akik szabad idejüket a község művelődési otthonában töltik, el esténként. H. L.
