Tolnai Napló, 1956. szeptember (13. évfolyam, 206-231. szám)
1956-09-16 / 219. szám
3rodalom * ltlűvéó<zet* BUNI GÉZA: A SZENED Kell a nyugtalanság, a vívódás, Amit csak te adhatsz nekem, S ha ezerszer el is löksz magadtól, — Nem veheted vissza a szemed. Ha nem keresem a rejtett szépet, Az emberben a szeretetet, Ha Te nem is voltál, akit hittem, — Nem veheted vissza a szemed. A perzselő nyárnak lásd, — vége már, A komor ősz itt járt veled S elvitte szép ifjúságod, de Nem veheted vissza a szemed. Ha széttéped a soha nem volt kapcsot. Ha ajkad gúnyosan nevet; Én akkor is megőrizlek, mert Nem veheted vissza a szemed. KOVÁCS JÓZSEF: Miért remegsz...? Miért remegsz, ha ajkam zárja ajkadat, ha önfeledten karjaimba zártalak, iniért remegsz, miért az égő csók alatt, érzed talán: örökre szól e pillanat? Álmodom Álmodom álmatag éjszakákon át, ha nézem az éjnek tűnő csillagát, gondolatom messzi tájakra röppen, s egy búcsú sóhaj száll a ködben Hozzád. HORVÁTH VERA: ANDANTE Szívem a hárfa, lelkem a húr; a Te szerelmed játszik rajta. Vigyázz, ha forró, dalra gyűl; a holt hangszer ezt nem akarta! A sárpilisi k Mindössze 31 éves I^éSiány megjegyzés a színjáiszóesoporíok munkájáról A műkedvelő színjátszócsoportok legtöbbje elkészítette téli tervét, sőt, nem egy helyen már megkezdték a téli hó napok alatt bemutatásra kerülő darab próbáját is. Az elmúlt év mérlege azt mutatta, hogy a falusi műkedvelők megelégelték a rövid, egyfelvonásos darabok előadását, s majdnem kivétel nélkül áttértek a komoly, egész estét betöltő darabokra. így került tavaly műsorra az Ármány és szerelem, A kőszívű ember fiai, a Cigánybáró, s megannyi más. Most nézve az idei terveket. amelyek között A Kreml toronyórája, a Zeng az erdő, vagy a Szakadék szerepel, semmi kétségünk nem lehet, hogy a helyzet hasonló: Minden együttes a lehető legnagyobb becsvággyal vág neki a téli időszaknak. De kérdés, — és végtére ezt kellene megvizsgálni, — hogy helyes úton jámak-e azok a műkedvelők, akik kellő irodalmi, színpad, technikai ismeret nélkül olyan előadásoknak vágnak neki_ amelyek képzett, hivatásos színjátszók számára is komoly erőpróbát jelentenek. A helyzetet még súlyosbítja az, hogy a műkedvelők mellett sehol nincs olyan szakavatott rendező, aki a nagy igényre valló előadások irányítását, előkészítését a mű érdeméhez mérten meg tudná oldani. A jószándék, sajnos, ilyen esetben kevés. Azzal, hogy valaki akar valamit, nem biztos, hogy meg is tudja csinálni. A gyakorlat ebben az esetben legalább is ezt mutatja: a vidéki színjátszók általában csak közepes, vagy jó. val a közepes alatti teljesítményt tudnak nyújtani. Csak két példát: Egy megyei színjátszóegyüttes az Ármány és szerelmet adta elő. A vállalkozás dicséretes de születhet ebből jó, megértett előadás is? Aligha. Egy másik együttes Shaw Warrennéját adta elő. Az öntevékeny színjátszók beleélhetik magukat a századvégi Angliájának légkörébe, a pénzszerzés ilyen erkölcstelen módszereibe, ami kor végeredményben csak ködös és megbízhatatlan fogalmaik lehetnek erről? Ez a veszély kezdetben csak kísértett, aztán egyre jobban elharapózott, s ma már ott tartunk, hogy a műkedvelők versenyeznek a hivatásosakkal (pél dául a Faluszínházzal), sőt, műsoraikat igyekeznek úgy egybeállítani, hogy az lehetőleg jobb is legyen. A baj csak ott van, hogy ezzel a túlméretezett igénnyel, s az együttesek szellemi és anyagi fel- készültségének nem megfelelő becsvággyal nem töltik és nem is tölthetik be azt a feladatot, amely pedig előttük áll, s amelyet csak ők tudnának megoldani. A vidéki öntevékeny színjátszók állandóan arról panaszkodnak, hogy kevés a ,,.ió darab”. Sajnos érdeklődésük ma már egyre jobban a számukra előadhatatlan darabok felé fordul s így egyrészt a választás egyre nehezebb, de egyre gyarlóbbá válik a kivitelezés is. Hol lenne a megoldás? Valóban annyira szegények lennénk mi magyarok, sőt, a világirodalom is, olyan darabokban ,amelyek ne felelnének meg ezeknek az igényeknek és ezeknek a kivitelezési lehetőségeknek? A színjátszás — mindenfajta színjátszás — a népi játékokból alakult ki: az irodalomtörténet erre bőséges felvilágosítást ad. Természetes, hogy a magyar színjátszás kezdetei is itt keresendők, s a játéknak ez a népi jellege még a XVIII. század iskoladrámáiban is fellelhető. De ugyanez a játékosság su. gallta például Csokonai színműveit, nem beszélve a régiekről (Kocsonya Mihály házassága Magyar elektra stb.), amelyekből népi színjátszóink semmit, de semmit nem merítenek. Ugyanez megtalálható a külföldi irodalomban is. A falusi öntevékeny csoportoknak minden bizonnyá] innen kellene kiindulniok, természetesen nem maradva meg a hagyományoknál, hanem megtalálva az ősi népi játék mai megfelelőjét. Erre is láthatunk néhány bíztató kísérletet Bátán, de főleg Sárpilisen, ahol most érthetetlen Okból elakadt ez a nagyszabá. súnak ígérkező vállalkozás, — amely első lépés lehetne a népi játéktól-az opera és ezzel a legmagasabb rendű művészet felé. Amíg azonban együtteseink saját képességük és közönségük között nem találják meg a szükséges ossz hangot, amíg műsordarabjaikat nem az önállóság, hanem a fővárosi színházak műsorpolitikája irányítja, addig a jelenlegi feltételek mellett (például rendező hiánya) előre haladni s fejlődni aligha tudnak. CS. L. VT em kísértem végig az élet- -*- ’ útján, csupán most ismer kedtem meg vele a napokban, ezért hát nem is tudom, hogy mennyire volt mestere a szerelemnek. Azt azonban tudom róla, hogy mestere valaminek Mester József. Valaminek, ami a zene csodálatos világába, a színpad humorába és tragédiájába vezeti el a hallgatót és a nézőt. Nem zenész és nem színész ő. Igazgató. A tamási művelődési ház igazgatója. Fiatal ember ő, tetterővel, vágyakkal és tervekkel. Mindössze két és fél hónapja vette át a községben a művelődési ház irányítását. E rövid működésének fokmérője, hogy Tamásiban valóban kulturális élet van kibontakozóban. Hol van már az az idő, amikor az emberek csak minden „szent esztendőben“ láthattak egy- egy színművet! Mester József eredményes munkáját igazolja, hogy e két és fél hónap alatt 22 000 forint forgalmat bonyolított le a kultúrházban. M it végzett ez alatt az idő alatt? Rendbehozatta a művelődési ház udvarát, a községi tanácstól padokat kért és kapott, s így lehetővé vált a nyári rendezvények megtartása: a fiataloknak hat táncestélyt rendezett, fellépett az Ikarus-gyár színjátszócsoportja szerepelt az iregszemcsei kutató intézet és a gépállomás közös együttese, ma este az Állami Faluszínház művészei örvendeztetik meg a tamási közönséget Schiller: Ármány és szerelem című drámájával, e hónap 19-én három hónapos szabás-varrás tanfolyamot szer veznek a lányok és asszonyok részére, 23-án pedig megtartják a művelődési ház névadó ünnepségét, amit egybekötnek a mezőgazdasági munkában élenjáró dolgozók megjutalma. zásával... Egy megbeszélésre hívta egybe a vállalatok vezetőit Ismertette a művelődési ház helyzetét, hogy egyetlen fillér sincs a kasszában, hogy a szereplők szétszéledtek, hogy munkához kell látni, hogy segítsenek a vállalatok igazgatói Tálán mondani sem kell, hogy ezekre a kérésekre részvétlenség volt a válasz. Ez azonban — talán ezt sem kell külön említeni — nem keserítette el, hanem még nagyobb akarattal látott munkához. Elhatározta, hogy létrehozza a központi együttest: színjátszó-, tánccsoportot és énekkart. Méghozzá annyi szereplőt szervez be a színjátszócsoportba, hogy egyszerre két darabot is tanulhassanak, egy prózait és egy operettet, vagy zenés daljátékot. Az akarat megszüli a sikert: a földművesszövetkezettől és a Vörös Szikra Tsz- től már megkapta a segítséget. Részvétlenséget tanúsítanak azonban még mindig a község kulturális fejlődése iránt: az erdőgazdaság, ahol pedig rengeteg fiatal dolgozik, a gépállomás és a gimnáS ajnos, eléggé általános jelenség megyénkben és ezért nem igen csodálkozunk azon sem, hogy Mester József épp olyan akadályokba ütközött: a részvétlenségbe, amely a kultúrmunka rákfenéje, — mint olyan sokan mások előtte, akik megpróbálták járni ezt az utat. De vajon mikor szűnik már egyszer meg a részvétlenség, a begubózás, a közömbösség minden olyan munka iránt, amely kultúrát osztogat az emberiségnek!... Segíteni kell Mester Józsefnek. A lakosság örömmel fogad minden színdarabot, minden hangversenyt, minden népi táncot. Miért kell hát akkui' mégis mindettől „megszabadítani“ a hallgatóságot és a nézőközönséget? Miért kell egy ' * életkedvvel teli ember tettre- készségét lelohasztani? Vagy maradjon minden a régiben? Nem hiszem, hogy ezt akarná Tamási közönsége. És nem hiszem, hogy valójában ennyire részvételének legyenek Tárná siban a vállalatok vezetői. Akkor hát rajta. Egy szívvel és egy akarattal teremtsenek igazán kulturális életet Tamásiban. Segítsék Mester Józsefet. Segítsék abban, hogy hamarosan meg legyen a központi együttes, hogy a jövő hónapban megkezdhessék Farkas: Zeng az erdő dal játékának tanulását, hogy rádió-, foto szakköröket hozhasson létre, hogy természettudományi és ismeretterjesztő előadásokat tarthassanak a közönségnek, hogy korcsolyapályát lehessen építeni a művelődési ház udvarán, hogy minden teremben meg legyen a hangszóró, hogy a fiatalság megtalálja a helyét télen, nyáron egyaránt a wifivc lődési házban, hogy a nézőközönség jól érezhesse magát az előadásokon... stb., stb. Mem kísértem végig az élet J-’ útján, csupán most ismerkedtem meg vele és talán a további életútját sem kísérem nyomon. De tudom róla, hogy mestere valaminek Mester József. Valaminek, ami a zene csodálatos világában, a színpad humorában és tragédiájában vezeti el a hallgatót és a nézőt. Fiatal ember ő, tele tetterővel, vágyakkal és tervekkel. . Hiszem, hogy vágyai és tervei valóra válnak... J Kovács Jós»©! t zium. S RÉG VOLT, s mégis ki ne emlékezne a rádióban is hallott ,,Sárpilisi kertek alatt” című műsorra. Igen, annak idején szép és nagy híre volt a sárÍ pilisi népi együttesnek, s ez a hír lassan már csak emlékben lél, csillogó valósága felveszett. Is azok az emberek, akik részegei voltak a hírnév megszerzé- Jsének, már csak mint kellemes, iszép, — vagy éppen kellemetlen — emlékként gondolnak < vissza a régi dicsőségre . . . An- Inak idején az egész ország tu- Jdott, hallott a híres sárpilisi tnépi együttesről. Nemrég be- iszéltem egy asszonnyal, aki i visszaemlékezve a pár évvel ez* »előtti időkre, elmondta, hogy I egyszer az Alföldön utazott vo- Inattal és Vésztőn, amikor a ka- \lauz megnézte a menetjegyét, J látva, hogy Sárpilisre utazik, i elmosolyodott és az együttes i iránt érdeklődött. . . így lett ra Sárköz egy kis eldugott kis I községéből akkor országosan isimért község, népi együttese ré- 1 vén. I De mindez már évekkel, pon- Jtosabban két-három évvel ez- V előtt volt, s azóta mind keve- J sebben emlegetik így Sárpilist, Í mind kevesebben beszélnek a híres népi együttesről. Igen: kevesebben. sőt nagyon kevesen beszélnek róla. Még azok se. akiknek kellene róla beszélni, akiknek tenni kellene valamit, hogy régi fényét, dicsét visszakapja az együttes. i BESZÉLJÜNK róla mégis. Ne ^"boncoljuk és tálaljuk túl mélyen az akkor történteket, mert a családi' életek rendje azóta már helyreállt, de mondjuk ki mégis kifejezően és szűkszavúan, ami volt, s ami részben előidézője lehetett az együttes munkájában való megtorpanásnak, az együttes szétzüllésé nek ... Szükséges beszélni az 1953-as eseményekről, a pesti útról, amikor utoljára csillogtatta meg a nagynevű együttes tudása legjavát. Szükséges beszélni erről, mert akkor történtek olyan dolgok, ami után az együttes tagjai nem voltak hajlandók tovább szerepelni, vagy ha a tagok szerepeltek volna is, családjuk nem engedte volna ezt meg nekik, joggal. Joggal azért, mert az együttesen belül nemkívánt erkölcsi felfogás hódított magának teret, amiért feltétlenül az együttes vezetőjét terheli a felelősség .. . S Bogár István, — vállalva vagy nem vállalva ezt a felelősséget, — azóta nem produkált semmit. Jóllehet, a községi tanács több ízben bírálta nemtörődömségét, hanyagságát. Közel egy éve egy névsort mutatott Bogár István .amelyen körülbelül ötven név szerepelt, s akkor állítólag ez az ötven név tulajdonosa vállalta a további szereplést az együttesben. Azóta már eltelt egy év, de a szereplésből semmi nem lett, s valószínű, hogy az ötven névnél ma sincs előrébb a munka. FELVETŐDÖTT a község józangondolkodású dolgozóiban is a kérdés — feleletet nem kaptak rá a mai napig se, — hogy ha semmit nem csinál az együt- tcs, a községben még csak egy színjátszócsoport sincs, akkor miért veszi fel Bogár István a tiszteletdíjat? Nem furcsa egy kicsit a járás, vagy a megye vezetőinek, hogy két év óta a uárpilisi népi együttes teljesen eltűnt a szereplések porondjáról? Nem furcsa ,hogy ők utalják ki a tiszteletdíjakat a mai nap is, de eredményt nem látnak? Lehet, hogy az ő figyelmüket elkerüli ez, de feltűnik az egyszerű embereknek, akik tudnak minds rről és várják, hogy az az ember, aki felveszi a pénzt azért, hogy velük foglalkozzon. valóban /tegyen is valamit. Ne azt mondja, ha bírálják, hogy „váltsanak le”. Vagy ha nincs más megoldás, hát váltsák le, de ne tűrjék el azt, hogy jogtalanul, meg nem érdemelt pénzt kapjon olyan ember, aki megfeledkezik kötelességéről, megfeledkezik tartozásáról, mellyel azoknak az em bereknek tartozik, akik ma is bíznak benne. VAN EGYÜTTES a megye- ben, amely szinte minden anyagi támogatás nélkül dolgozik, de dolgozik, türelmesen várva, hogy észreveszik munkáját, eredményeit, s segíteni fogják. A sárpilisi népi együttes már volt olyan kiváltságos helyzetben, hogy egy pesti útjára 40— 50 ezer forintot költöttek, s most, hogy a felsőbb szervek egy kicsit okosobban gazdálkodnak a pénzzel, s nekik nem jut annyi, úgy látszik, megsér- tődtek. Dacnak, makacskodás nak is rossz ez a válasz Bogár István részéről, mert maga mögött szedi fel a hidat, s mindig szélesebb szakadékot csinál maga között és azok között az e»i- oerek között, akik minden eile» szolgáltatás nélkül ma is hajlandók lennének a munkára. A községi tanácsnak is az a véle ménye, hogy nem kell mindjárt népi operával kezdeni, hanem próbáljon meg egy olyan magot létrehozni, — még ha egyelőre csak egyfelvonásos színdarabot is tudnának előadni, — amelyre a későbbiek folyamán támaszkodhat, amelyre ismét megalapozhatja munkáját, és a régi sikerek visszahódításának tervét. A KÉTÉVES tétlenség után is vannak, akik bíznak Bogár István tehetségében és akaratában. Bízik a tanács és bíznak azok az emberek, akik várnak elképzeléseire, terveire. De bízzon Bogár István is azokban az emberekben, akik segíteni akarják. Ne lásson minden bírálatban rossz szándékot, ne sejtsen a segíteni* akarás mögött ütésre emelt kezet... Azok a kezek, amelyek Bogár István felé nyúlnak, az ö kezét akarják megszorítani, a becsületes Bogár István kezét, aki ha akar, tud dolgozni, tud akarni. S ha akar, akkor ismét felcsendül a nóta, ismét libben a szoknya a sárpilisi kertek alatt... B. G.
