Tolnai Napló, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)
1955-09-25 / 226. szám
4 IVAT^TvO 1955. SZEPTEMBER 25. Néhány megjegyzés a „Vörösmarty és Perczel Etelka kapcsolata“ című cikkhez (Szerkesztőségünkhöz, Major Mátyás „Vörösmarty és Perczel Etelka kapcsolata’’ c. cikksorozatával kapcsolatban vitacikk érkezett. A cikk érveit — mellyel kifogást emel Major Mátyás tanulmányának egyes részletei ellen — helyesnek tartjuk és közzé- tesszük kúpunkban. Ugyancsak helyet biztosítunk Vörös- marty életével foglalkozó és ezzel kapcsolatban kutatómunkát végzők közlésre alkalmas cikkeinek is.) (Szerk.) Haladó hagyományaink ápolásának és megbecsülésének figyelemreméltó példát szolgáltatja a Tolnai Napló az egymásután megjelenő Vörösmarty Mihály Tolna megyei tartózkodásának emlékeit a lap olvasótáborának széles rétegei elé tárt cikkekkel. Mint kezdeményezést. értékelve is, dicséret illeti a lapot Csányi László: Az ifjú Vörösmarty című tanulmányának szemelvényekben való bemutatásáért. Ez a méretében is figye lemreméltó munka Tolna megyei vonatkozásban hézagpótló és a mostani Vörösmarty-év- forduló szinte megkívánja, hogy egy ilyen mű nyilvánosságot kapjon. Már kevésbbé értem, miért mrlitott a lap ezzel párhuzamosan egy másik cikksorozatot Major Mátyás tollából Vörösmarty és Perczel Etelka kapcsolata címmel. De ez még nem is volna olyan sok a jóból és Vörösmarty emléke — nyilvánvaló. lévén, hogy munkássága bemutatására legyen az akárcsak Tolna megyei vonatko zású is, nem két, hanem több cikksorozat is szűk keret lenne — ha mindkét sorozat olyan mélyenszántó bemutatását jelentené a költőnek, amely méltó emlékéhez és újabb, vagy legalább is helyes képet ad a magyar költészet eme legnagyobbak közé emelkedő alakjáról. Amíg a tények ismeretében nyugodtan mondható el ez az előbbiről, addig elmarasztaló ítéletet kell mondani a „Vörösmarty és Perczel Etelka kapcsolata” címen napvilágot látott írásokról. És ennél a megállapításnál kapcsolódik a Vörösmartyval foglalkozó tanulmányok sorába a harmadik, helyesebben a második cikksorozat eredetije. Az irodalom- történészek és Vörösmarty emlékeit búvárkodók közül számosán ismerik Hajas Béla „Vörösmarty Mihály és Perczel Etelka című könyvét”. (Irodalomtörténeti füzetek, 41. sz! 1931.). Azt hiszem nem követek el kegyeletsértést Hajas Bélával szemben, ha azt mondom, hogv ez a könyv, adatokban és idézetekben még oly gazdagsága ellenére sem átfogó és Vörösmarty Mihályról, •■zűkebben Vörösmarty és Perczel Etelka kapcsolatáról nem fest teljes hű képet. És most térjünk vissza a Tolnai Naplóban megjelenő írásokra. Miért kellett Major Mátyás írásaiban kritika nélkül átvenni, helyesebben szó- szerint lemásolni Hajas Béla megállapításait. Sőt, még tovább megyek egy lépéssel, miért kellett Hajas Béla könyvéül egy fejezetet kimásolni és ezt a Tolnai Naplóban Hajas Béla szerzőségének teljes elhallgatásával megjelentetni? Hiába bizonyítja Vörösmarty emlékének ápolása a lap kétségtelen jószándékát, tekintélyét veszélyezteti az. ha másnak enged tulajdonítani valamely szerző írásművét. Néhány összehasonlításban fentebbi megállapításaimat Bizonyítani szeretném. Hajas Béla: Vörösmarty Mihály és Perczel Etelka című füzet 8. oldala első bekezdésének harmadik mondata így hangzik: „A szülői ház derűs életében vidám gyermekjátékokban örömest vett részt, szelídsége, kedves mosolya $ nemes bája mindenkit elragadott.' / Tolnai Naplóban megjelent mondat csak annyiban különbözik, hogy ugyanazokat az igéket, miket Hajas Béla multidőben használ, Major Mátyás .jelenidőben írja. Majd így folytatódik: „Akkor ünnepelték születésének 10-ik évfordulóját, amikor a 17 éves Vörösmarty a családhoz került.” Itt két mondat kimarad az eredetihez viszonyítva, majd úgyszólván szószerint — néhány félmondat kihagyásától eltekintve — megegyezik Hajas Béla szövegével. Az olvasó, aki észrevette, feltehetően a közreadásra serkentő szép szándéknak tudja be ezt a feltűnő hasonlatosságot, de azt hiszem sokan egyetértenek velem abban, hogy semmi szükség sem volt más szerző nevével újra kinyomatni — legalábbis ilyen körülmények között — Hajas Béla tanulmányának egy részét. Bennem rossz érzést keltett és azt hiszem, másokban is. L. GY. KÖNYVISMERTETÉS Timry Zsuzsa: Virradat előtt (Szépirodalmi.) A regény Budapest ostroma alatt játszódik le és egy üldözött család életét mutatja be a város felszabadításáig. A család tagjai — anya, gyermek, nagy-mama — elmenekülnek lakásukból. A nagymama és az anya egy zuglói lakásban rejtőzködnek hamis papírokkal. A gyermeket a szaléziánusok rendházába bujtatják el. Az ostrom szörnyűségei közben az anya önmagát vádolja a fiától való elszakadásért s kétségbeesése akkor jut tetőpontra, amikor véletlenül megtudja, hogy a szaléziánusok- nál bujtatott gyerekeket n nyilasok karácsony estéjén a Dunába ölték. A kisfiú azonban megmenekül (a menekülés leírása a re gény egyik legizgalmasabb fejezete) s a szovjet katonák segít ségével az ostrom vege felé visszajut a régi lakásba. Takács Imre: Zsellérek unokája (Magvető.) Első kötetével lép a nyilvánosság elé egy fiatal Költő, a rábasömjéni parasztfiú, Takács Imre. Néhány éve még faluja határában szántogatott, innen küldte Budapestre kissé darabos, de robosztus erőt sejtető verseit. Azóta sokat fejlődött, költészete mindinkább gazdagodott, a régi és az új életforma közt hányódó falu képei mellett a városi élet is egyre formálódó kifejezést nyer sajátos hangú verseiben.- TOLNAI HAJTÁSOK Borbély Tibor-r»- fiatal költő verseiből közöltünk már folyamatosan lapunk vasárnapi számaiban Tolnai hajtások cím alatt. A fiatal 22 éves költő verseiben helyesen látja meg szépülő életünk problémáit s ezeknek a meglátásainak művészi formában ad kifejezést. Számos formában találkozunk költésze ténél a ,,nép” szóval — melyhez tartozónak vallja magát, — s melynek boldogságát összeköti saját életének szépségeivel. Verseiben keresi a formát, melyben méltóképpen mondhatja el érzelmeit. Fiatalsága és gondolatainak szélső séges csapongása juttatta el a vers szabad formájához, melyből már szerencsésen meg kezdte a kilábalást. Költészete ígéret irodalmunk számára, s méltó énekese lehet életünknek ha megmarad, — aminek szü letett — a nép fiának. Enyém Enyém a rend, mely szép, szabad, És én, e rendé vagyok, Mert nékem ő adott, Mindent, ami már enyém. S most én adok. Hazám, Tiéd a költemény, Szív készítette ékszer. Légy vele gazdagabb. Viseld, fiad ha adja, Vedd. Fogadd. Tudom, hogy néha, Gondosabb poéta, Szebbel kedveskedik, És elhiszem, a cifraság nekik, Köntös csupán, Hogy versük, ne oly sután Köszöntsön, Mint ez itt. Enyém a rend, mely szép, szabad, És én a rendé vagyok. S ha verset írok, akkor is (talán hiába) De arra gondolok, Gyengék a csengő szép szavak Míg ellen él a földön, És bűnös rendszerek Pénzéből élő ,száz szövetkezet, Fegyvert kovácsol ellened, Hogy életedre törjön, Nékem a lektor börtönőr, Ki sántító verslábakért pöröl, S szememre hányja azt, Hogy formám nem kötött, Hanem szabad. Hát szedjék cikknek versemet, De akkor is kiáltom: | Elvtársak! Szabad hazád izzón szeresd! Légy éber! Jól vigyázz! A síma, ölelkező rímpárok között, El ne tévedj! S ha lágy sorok zsongó zenéje szól, A gondod ez legyen: i Te érted él a rend, S te élsz e rendben. És én, ki költő vagyok, Büszkébben vallom, szabad versem sorával, Mint bárhol, bármikor: Enyém a rend, mely szép, szabad, 1 És én, e rendé vagyok, Mert nékem ő adott, Mindent, mi már enyém! Uj Tinódi kell! E kornak új Tinódi kell, Ki táruló csodákra lel. E kornak — költők kellenek! Ezernyi lantos énekelje meg, Hogy él a nép, — S az alkotó kedv izzó — szép hevét Dalszárnyról hintsék szerteszét! Költők! Elvtársaim! Közülünk új Tinódi kell, Ki úgy törődik a népivel, Mint ő, hazánknak élő szelleme, Ki nemcsak tollal írta le, Hogy köztünk él, De vándorolt, És mécsek fényinél, , Róluk, — és nekik dalolt. Korunk kemény, és mindig változó, A naptár rendje, Közöttünk régen elmaradt, öröknek hirdetett tanok tova tűntek, És hétköznap ma a százszoros ünnep! Az ország alkotás tüzében ég, S a milliónyi nép, Acéllal, — szívvel, — verset ír. Ezért kiáltom, — kell a hír! E kornak költők kellenek, Mért késik hát a száz Tinódi, Az újat énekelni meg? Korunktól elmaradni szégyen. Ne hagyjuk hát a népet, hogy egyre kérjen. Költők! Elvtársaim! A nép, oly dalra kér, Mely mint a munkában éltető kenyér: Segítő, — tiszta, — hófehér! Repülj ma versem... Repülj ma versem, — lelkem szárnyas ! hírnöke. Repülj, s amerre él a nép, a kedves nevét | Dalold nekik, s tudom megismerik: Az egyszerű, szelíd szavak szülője költő, ; Ki úgy szeret, akárcsak ők, i Hisz köztük él, s szerelmes lelke, hogyha dalra kél, Róluk is dalol. Mert ime, most egy lányról szól a dal, i Ki karcsú, kedves, fiatal. S szól rólam is, hisz párja én vagyok, S mi ketten együtt valljuk azt, szerelmünk legnagyobb,Legnagyobb az egész világon És mint a férfi, azt mondom én is, Ám a költő, (ki többet lát talán) belátja mégis Ilyen nagy szerelem, ezernyi még akad, A mindig változó csillagok alatt. Baktatott, úgy érezte, hogy már időtlen idők óta. Aztán nagyot orrolva egy kiálló fagyökér ben, hasravágódott az út közepén. Szája, orra és szeme telement homokkal. Görcsös köhögés szorította össze a tüdejét. Nagy erőfeszítéssel hányát fordult, még érezte, hogy a nap sugarai melegítik arcát, aztán többre nem emlékezett. Meddig feküdt eszméletlenül? Nem tudta... Nem sokáig feküdhetett, mert a nap kicsivel volt lejebb, mint mikor utoljára tekintett fel rá fohászkodva. Arra ébredt, hogy nedvésséget érzett az arcán, a mellén, csik- landozást a fülén és szemén. Kinyitotta a szemét, de hirtelen behunyta. Valami reszelős, nyálkás dolog szántott végig az arcán. Félve pillantott aztán föl és látta, hogy a Zsömle nyelve nyu lik feléje és mielőtt ismét behunyhatta volna a szemét, a tehén nyelve már nagyot kanyarint va végigszántott az arcán. Nehezen tápászkodott föl és szomorúan nézett körül... A gyerek elnyúlva feküdt a földön csak a feje volt a tehén puha. dagadt tőgyin. Aludt... A haja nyálas volt és kócos. Sajnálta fölébreszteni, de muszáj volt. — Megyünk fiam. — Megyünk — ismételte a gyerek, és behunyt szemmel elindult. A tehenet már. nehezebb volt fölkelteni. Kétségbeesett sze mekkel nézett gazdájára, mintha kérte volna, hogy hagyja még pi henni, nagyon elfáradt. — Nem lehet Zsömle . .. Tudod, a gazdaasszonyodért muszáj . . . így látod. Szép szóbul értő te is . . . Gyere . . . Meg-meg botoltak, nyögve, nyöszörögve vonszolták magukat. Mintha megértette volna a tehén is. hegy el kell érni a várost, nem huzattá magát. Meg- meg bicsaklott a térde, az orra már majdnem a földet érte, de ment. Pedig távol voltak még a város magas templomainak tornyai. Még messziről verték visz- sza a köztük bujkáló nap vörös sugarait. Zsömle fölemelte a fejét, az orrát a nap felé nyújtotta és fel- bödült. Panaszosan, szomorúan, kétségbeesetten. Gazdája hátra se nézett, csak mikor a tehén melléje vágódott és véres orrjukakkal elnyúlt a porban. — Zsömle .. . Zsömle ... De Zsömle nem mozdult. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul állták körül a Zsömlét és észre se vették, amikor egy tor- zonborz ember megállt mellettük. — Megdöglött? — Mög . . . — Hogyan? — Csak úgy ... — Honnét? — Meszirül. . . Olyan jól esett Csapónak hogy az idegen végighallgatta panaszkodását, hogy talán egy falat kenyér se esett velna jobban éhes gyomrának. Az idegen kevésbeszédű volt. mert csak annyit mondott: — Most már tartsunk ki va-' lahogy — mondta és egy tizest nyomott az ember markába, aztán elment, mielőtt Csapó köszö netet mondhatott volna neki. Még a városban is az idegen szavát majszolta, próbálta megérteni, amikor kilépett a kórház kapuján és leült egy pillanatra az alvó gyerek mellé a kerítés tövébe. Olyan fásult, olyan fáradt volt. mintha csak egyik lába lett volna már a földön, a má sik valahol a másvilágon. Ki gyulladtak az utcai villanyok, de nem ügyelt rájuk, hallgatta a gyerek nyöszörgését, amint álmában zsíroskenyeret kért... Nézte ... Milyen vásott, milyen sovány ... gondolta magában. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán jobb lenne meghalni s menekülni ebből a rongyos élet bői. . . De mégse . . . Szegény gyerek . . . Ismét eszébejutott az ismeretlen mondása, hogy most már ki kell tartani valahogy... Hátha a gyereknek már jobb lesz ... És hátha még ő is megéri ... Elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy az asszony már . . . Sovány, vékony kis asz- szony. Mién is temetteti el. Megrázta a gyereket. — Gyere kisfiam. — Féltve ölelte át a vállát, úgy érezte, hogy jobban szereti mint máskor, — hisz csak ez maradt az asszonytól, meg az a pár rongyos szoknya ott a sifonérban. — Haza ...? — nyöszörögte a gyerek. — Haza ... — Édesanya is? ... Nem felelt, nem merte megmondani az igazat, de a gyerek kiváncsi volt állandóan azt nyöszörögte: — Édesanya is? — Édesanya Is? ... — Az már nem — nyögte fásultan. — Itt máradt? ... — Itt . . . A gyerek apja karjára támasz kodva elaludt és álmodott... Zsíroskenyérről, pirospaprikával. És az anyja kente már a második karajt... Vége. (Herner Lajos fametszetei)
