Tolnai Napló, 1954. október (11. évfolyam, 233-259. szám)
1954-10-16 / 246. szám
2 N A P C ö 1954 OKTOBER 1« A szovjet kormány tudomásul veszi a Trieszt szabad terület kérdéséről megkötött jugoszláv-o'asz egyezményt A. J. Visinszhif levele a Biztonsági Tanács elnökéhez RITKA FOTODOK UMENTUM Franco Spanyolországának csendőrkopői féltékenyen vigyáznak arra, bogy a fasiszta uralom által a népre zúdított mérhetetlen nyomor fotó útján készült bizonyítékai el ne készülhessenek és főként, hogy ne juthassanak túl Spanyolország határain. Ezért különösen figyelemreméltó ez a kép, amely hitelesen mutatja be, milyen szörnyű körülmények között élnek és laknak a spanyol dolgozók. A kép: egy wolfram-bányász „lakása" Spanyolországban. A bánya az amerikai imperialisták hadigyárai részére termel. Közlemény a Kína és India között megkötött kereskedelmi egyezményről A. J. Visinszkij, a Szovjetunió ENSZ-küldöttségének vezetője október 13-án levelet intézett a biztonsági tanács elnökéhez. A levél a következőképpen hangzik: „Olaszország ENSZ-ben működő megfigyelője, valamint az Egyesült Királyság, az amerikai Egyesült Államok és Jugoszlávia képviselője 1954 október 5-én a Trieszt szabad területre vonatkozó, Londonban október 5-én parafáit egyezménnyel .kapcsolatban levelet intézett a biztonsági tanács elnökéhez. E levél kapcsán kérem önt, hozza a bizton, sági tanács tagjainak tudomására az alábbiakat: Az indiai sajtó bő kommentárokat Vűz a szovjet—'kínai tárgyalásokkal kapcsolatban kiadott hivatalos közleményhez. Az Uj Delhiiben és a vidéken megjelenő nagy lapok többsége vezércikkben foglalkozik a szovjet—kínai tárgyalásokkal. A National Herald vezércikkében a következőket írja: ,.A szovjet—kínai nyilatkozat feltétlen hatást gyakorol az ázsiai népekre, mert az abban kifejezésre jutó politika homlokegyenest ellenkezik a más népek ügyeibe való amerikai beavatkozással. A nyilatkozat elsősorban az ázsiai népeknek, köztük a japán népnek szól, amely az amerikai megszállás járma alatt sínylődik és amely szabadságra, szomszédaival való együttműködésre törekszik.“ Nagy figyelmet fordítanak a lapon azokra a szovjet—kínai közleményben' foglalt javaslatokra is, amelyek célja a nemzetközi feszültség enyhíAmint a biztonsági tanács elnökéhez intézett említett levélből és a hozzácsatolt okmányokból kitűnik, a Trieszt szabad területre vonatkozó egyezmény Jugoszlávia és Olaszország mint közvetlenül érdekelt országok megegyezésének eredményeként jött létre és az egyezmény számukra elfogadható. Figyelembevéve ezt a körülményt és azt, hogy Jugoszlávia és Olaszország említett megegyezése elősegíti a normális kapcsolatok létrejöttét a két ország között és ílymódon hozzájárul, hogy Európának ebben a térségében enyhüljön a feszültség, a szovjet kormány tudomásul veszi az említett egyezményt.“ tése Ázsiában. így az Indian Express rámutat: az a követelés, hogy ki kell vonni a külföldi csapatokat Japánból és kedvező feltételeket kell teremteni annak érdekében, hogy Japán újra kereskedelmi kapcsolatokat létesíthessen minden ázsiai országgal, éppolyan ésszerű, mint n Koreával kapcsolatos nemzetközi értekezlet összehívására irányuló felhívás. Senki sem vitathatja azt a tételt, hogy ez a két lépés megszilárdítaná a békét az említett térségben. Tajvan kérdéséről szólva az Indian Express ezt írja: „Tény az, hogy For- moza Kínához tartozik.“ A Tribune ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a világ békéje érdekében végre rendezni kell a koreai kérdést. A lap ezt a kérdést összefüggésbe hozza a Kínai Népköztársaságot az ENSZ-ben megillető jogok helyreállításával és Tajvan visz- szaaaásával jogos tulajdonosának, a kínai népnek. Jugoszláv lap a tajvani amerikai agresszióról Belgrád (TASZSZ) A Vjesnik című jugoszláv lap a Kínai Népköztársaság kormányának azzal az ENSZ-hez intézett kérésével kapcsolatban, hogy tegyenek intézkedéseket a tajvani amerikai agresszió megszüntetésére, ezeket írja: A szóbanforgó kérdés megvitatása a közgyűlés ülésszakán e nemzetközi szervezet fontos politikai lépését jelentené annak érdekében, hogy a kérdést végérvényesen levegyék a napirendről. Aligha Lehetne tagadni — folytatja a lap — annak a követelésnek jogosságát, hogy ismerjék el Kína szuverenitását e sziget fölött, amely Kína területének szerves része. A korát túlélt és a történelem által elítélt Kuomintang-rendszer katonai, valamint erkölcsi-politikai támogatása rövidlátó politikának és olyan akciónak minősíthető, amely még komolyabb agresszív szándékok veszélyét rejti magában. A tajvani kérdés megoldása nagy hozzájárulást jelentene ahhoz a politikához, amelynek révén az utóbbi időben létrejött az indokínai feyverszünet és amely jelentős befolyást gyakorolt a nemzetközi feszültség enyhülésére és a konstruktív nemzetközi együttműködés lehetőségére. K. J. Vorosilov. a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elnökségének elnöke fogadta az angol parlamenti küldöttséget K. J. Vorosilov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elnökségének elnöke csütörtökön fogadta az angol parlamenti küldöttséget, élén Lord Coleraine-nel. A fogadáson megjelent A. A. Gro- miko, a Szovjetunió külügyminiszterének első helyettese, A. F. Gorkin, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elnöksége titkárának helyettese, W. Hayter, Nagy-Britannia rendkívüli és meghatalmazott moszkvai nagykövete szintén jelen volt a fogadáson. Október 14-én kereskedelmi egyezményt írtak alá Uj Delhiiben a Kínai Népköztársaság és az Indiai Köztársaság között. Ez a két ország között az első ilyen megállapodás. Az egyezmény megkötését megelőző tárgyalások a szívélyes barátság és a kölcsönös megértés légkörében folytak. Az egyezmény célja: megszilárdítani a Kína ég India kormányai és népei között fennálló barátságot, s kifejleszteni a kereskedelmi kapcsolatokat a két ország között az egyenlőség és a kölcsönös előnyök elvei alapján. Az egyezmény függeléke két export—import árujegyzéket tartalmaz. Indiai lapok a szovjet-kínai tárgyalásokról II. Még messze volt az ő állomása. Megnyugodott. Rámnézett és elmosolyodott, amikor meglátta kérdőjellé vált ábrázatomat. — Hát igen — mondta magyarázatképpen, — az első férjemtől elváltam. El kellett válnom, nem volt más megoldás. Három éve ismerkedtem meg Józsival. így hívják, tudja, a férjemet. Akkor éppen húsz éves voltam, fiatal, de boldogtalan és reménytelen asszony. Anyámmal együtt üdültünk a Balaton mellett, jutott rá a kormányosi fizetésből és anyámnak ott kellett lennie, hogy „vigyázzon rám”. Ott ismertem meg Józsit. Ne gondoljon valami kalandos körülményekre. Egyszer az étkezdében tőlünk az ötödik asztalnál ült és hirtelen összeakadt a tekintetünk. Percekig nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. Este aztán felkért táncolni. Jaj, olyan kedvesen, ügyetlenül tud táncolni, még ma is inkább csak ülünk egymás mellett, mint hogy táncoljunk, ha elmegyünk valahova szórakozni, de akkor még ügyetlenebb volt. ő maga mesélte, hogy félt, hátha nem megyek vele. Ez a félszegség csak még jobban tetszett nekem. Sokat beszélgettünk ott az üdülőben. Anyám éberségét mindig sikerült valahogy kijátszani. De akkor még csak beszélgettünk. És azon a nyáron, három évvel ezelőtt, az üdülés után is sokszor találkoztunk titokban. Egyébként katonatiszt. Hadnagy. Azt hitte, hogy lány vagyok. Odahaza sokszor átsírtam az éjszakát, átkoztam magam, de nem volt erőm megmondani, hogy van már férjem, arra sem volt erőm, hogy akár vele, akár a férjemmel szakítsak. Hiszen érti, ott volt anyám is, aki a szép nagy lakásban mindig mondogatta: „lányom, ilyen életet kevés férj tud adni a feleségének.” Mégis meg kellet mondanom Józsinak, mielőtt hazajött volna a férjem. Látta volna, hogy milyen szomorú lett. Én is sírtam. És akkor azt mondtam: Józsikám, nem bánom, lesz, ami lesz, ha te elveszel, elválok a férjemtől. Kis albérleti szobácskábán lakott, innen ment fel. a faluból Pestre katonatisztnek. Hát én elmentem vele és nála voltam két napig. Nem törődtem semmivel. Nem tudom, honnan jött rá anyám, hogy ot vagyok, de eljött értem. Addig kért, könyörgött, magyarázkodott, beszélt az én boldogságomról, meg az övéről, hogy visszamentem vele. De tudtam, hogy ha megjön a férjem, én már csak utálni tudom, mert sohasem szerettem és nem is tudom, miért mentem hozzá, ha nem az anyám rábeszélésére és azt is tudom, hogy ahogy elém kerül, rögtön megmondom, hogy elválok tőle. Nem mertem megmondani... Ne ítéljen el a gyávaságomért, de mondom, ott volt anyám is ... Csakhogy két hónap múlva már biztosan tudtam, hogy gyerekem lesz. Józsitól. Ezt nem mondhattam meg se anyám nak, se férjemnek. Józsit próbáltam megkeresni, de mindig a csapatával volt, mert olyan a katonatiszt munkája és nem tudtam vele beszélni. Egyszer aztán mégis sikerült. Elmondtam, hogy állok. Furcsán nézett rám. „Hát nem tartod meg, amit ígértél? Nem szeretsz? — kérdeztem tőle. De — azt mondja, szeret, csakhogy ezt az ügyet előbb meg kell beszélni a parancsnokával, meg annak a politikai helyettesével, meg a párttitkárral.“ — „Jaj, — mondom neki, — hát ennyi ember előtt kell kiteregetnünk a mi dolgunkat?” — Azt mondja erre, nézd, ezt muszáj megtenni, különben sose vehettek el. — Ne haragudjon — szakította meg hirtelen saját szavait — kicsit összefüggéstelenül, össze-vissza beszélek, de amikor erre gondolok, mindig izgatott vagyok. De azt már nem is mondom el, milyen herce-hurca volt, milyen jeleneteket rendezett a kormányos férjem, meg az anyám, meg hogy az apósomék akiket most már a szüleimnél is jobban szeretek, eladták a hízójukat, hogy meglegyen a a válási költség. Pedig ők se nagyon akarták ezt a házasságot, csakhogy nagyon szeretik a fiúkat. És aztán sokáig lakásunk sem volt, ott éltünk abban a kis bútorozott szobácskábán, míg végre sikerült lakást szereznünk. Bútorunk pedig még ma is kevés, de én nem sírom vissza azt a gyönyörű lakást. Én most vagyok boldog. Nem sírom vissza azt a do- logtalan életet sem. A férjem, a Józsi folyton a csapatánál van, én meg elmentem a textilgyárba és ma már szakképzett szövőnő vagyok. Olyan asszonyok meg lányok vannak ott, hogy öröm velük együtt dolgozni és munka után együtt járunk a DISZ- be, mert ugye egy huszonhárom éves asszony még fiatalasszony. A kis Jóskát meg a napközibe viszem minőén reggel. Nehéz lesz szegénykémnek, most újra megszokni a reggeli koránkelést, meg a napközit, mert elkényeztették az öregek biztosan. De most együtt lesz a kis családunk és én most már mindig boldog leszek. Ezért mondtam, tudja, hogy nem kell olyan sokminden a boldogsághoz, kevés is elég lehet, de ha az a kevés hiányzik, akkor kibírhatatlan az ember élete, még akkor is, ha aranycipőben jár. Közeledtünk a falujához. Felállt, s kiderült, hogy félfejjel magasabb nálam, derűs, kék szemeiben már nyoma sem volt annak, hogy milyen szomorú történetet mondott el nekem. De hova beszélek? Miért lenne szomorú ez a történet? Egy életnek egy darabkáját ismertem meg és az nem lehet szomorú, ahogyan nem szomorú maga az élet sem. Bőröndje után nyúlt, igyekeztem megelőzni, mivel a borona igen nagynak és súlyosnak látszott. Megragadtam a fülét ég megfeszítettem karizmaimat, hogy megmutassam, nem akármilyen nyim-nyám emberrel beszélgetett !dáig, ha kopaszodik is, de a bőrönd üres volt. Persze a kisfiú holmijai kerülnek majd bele, meg az öregek ajándékai. — Üres — mondta mosolyogva — meglepődött? Hát igen. Meglepődtem. Az ember néha azt hiszi, hogy nem bírja és akikor váratlanul könnyűnek bizonyul ... Úgy búcsúztunk el, hogy be sem mutatkoztunk egymásnak. Néhány hét múlva Jósika barátommal együtt léptem szolgálatba. Hosz- szú a h-uszonnégyórás szolgálat és különösen az éjszaka. Mivel üsse agyon az ember az időt? Vagy sakkozik vagy beszélget. Jóska nem tudott sakkozni. Én viszont álmos voltam. — Nem vagy álmos? — kérdeztem tőle. — Nem — azt mondja, — úgyis akarok írni még egy levelet az asz- szonynak, feküaj csak le nyugodtan, a telefonokra vigyázok, ha valami lesz, majd fölóbresztelek. Ennyiben maradtunk. Lefeküdtem. De alvásra nem került sor. Jóska kitette a levélpapírt, rágcsálta a tollszárat s egyszercsak megszólalt: — Azért mégiscsak kevés kéthetenként hazajárni a táborból. Az embernek közben levelekkel is kell pótolnia magamagát, igaz? — Uhüm. De miért nem hozod ki a családot a táborba? — Az asszony nem akar jönni. Tudod szövőnő és egészen bele van bolondulva a szakmájába, nem hagyná ott a gyárat semmiért. Sztahanovista akar lenni. — Hát ha akar, akkor lehet is. — Persze. De éppen ez az érdekes. A feleségem csak azóta dolgozik, hogy elvettem. Azelőtt nem volt munkához szokva. Most mégis any- ny:ra ragaszkodik a gyárhoz, mintha örök életében dolgozott volna. — Hajaj — gondoltam — vége az alvásnak, peaig el sem kezdődött. Ha egyszer szóbakerülnek az asszonyok, lesz mit hallgatnom reggelig. Nagy gyakorlatom van az ilyen helyzetek megítélésében, de ezúttal újra. mint annyiszor, érdekesnek bizonyult a beszélgetés. — Tudod, — kezdte Jóska mélyen elgondolkozva — tulajdonképpen furcsa módon nősültem én meg. Sokáig nem is akartam megnősülni. Úgy gondoltam, hogy amíg az embec fiatal, élvezze az életet. A katonatiszt meg különösen ügyeljen és minél később nősüljön meg, mert — legalábbis úgy gondoltam, — a katonaélet, meg a családalapítás két egymástól távoleső dolog. Szóval ilyen alapon udvarolgattam a lányok nak, szónakozgatitam, nősülni nem akartam, aztán mégiscsak sor került rá. Három éve nős vagyok, gyerekünk is van, de még mindig furcsának találom. — Mi ebben a furcsa? — morogtam és elkészültem arra, hogy hosz_ szú, unalmas fejtegetést hallok, de nem baj, legalább elalszom. — Hát elég furcsa. Elmondom neked, hogyan nősültem. Három évvel ezelőtt Balatonkenesén nyaraltam. Üdülőben könnyen köt az ember ismeretségeket. No, én egyszer átrán- dultam egy szomszédos üdülőbe, gondoltam, körülnézek ott is, hátha akad valami kedvemre való üdülővendég. Ott aztán megláttam egy lányt. Mondom magamban, ezzel meg kell ismerkednem, ha addig élek is. Sötétbarna haj, kék szem — ez a színösszeállítás mindig megvadít. Beülök a legközelebbi üres asztalhoz és kezdem nézni, úgy egy kicsit szemezgetni. Nézem, nézem, hogy majdcsak észrevesz — és észre is vett. Rögtön megakadt rajtam a szeme, jól láttam, hogy még a falat is megakadt a torkán. No jó, gondoltam, ez kezdetnek már valami, remélem itt lesz este is. Este, zene mellett, tánc közben pillanatok alatt meg tuaunk ismerkedni. Szemeimet lecsuktam, de nem aludtam. A szavak világosan, értbe, tőén hatoltak az agyamig. Hallottam a szúnyogok dongását és azt is, hogy a távolban valahol szuszogva vontatja terhét egy mozdony. Ezt a történetet más változatban hallottam már valahol. Hallgattam. — Este ott találtam — folytatta Jóska, — felkértem, táncoltunk, beszélgettünk és utána az egész üdülési idő alatt majdnem minden nap találkoztunk. Sikerült összemelegednünk. Később Pesten is gyakran ösz- szejöttünk. Mindenről tudtunk beszélgetni, nagyon jól megértettük egymást, csak azt nem árulta el, hogy már asszony. Mert az volt. De amikor megmondta ... szóval nézd, igaz, hogy ez kényes dolog és a feleségemről van szó... de neked meg mondom úgy, ahogy volt — mindjárt el is jött a lakásomra. Nagyot sóhajtott, tollszárával rövid és gyors ritmust vert ki a tógáin, aztán tovább beszélt. — Tudod, — én akkor már nagyon belehabarodtam. Nem bántam én, hogy lány vagy asszony, vagy akár maga a vasorrú bába, akárki, olyan szerelmes voltam, mint még soha. De hogy ilyen hirtelen meggondolta magát és eljött — ez valahogy visszásnak tűnt nekem. Mit tudom én, mi lehet ennek az oka? Persze semmi más okra nem gondoltam, csak arra, hogy nagyon szeret. ügy... mint én őt. De aztán később más gondolataim is támadtak. Hátha úgy, ahogy nekem odaadta magát, másnak is? Vagy mondjuk összeveszett a férjével és egy- szerűen csak bosszút akart állni? Ilyen esetről is hallottam. Szóval keringtek bennem a gondolatok, különösen, amikor pár hónapig nem is láttam. — Egyszercsak összetalálkoztunk. Sápadt volt, a szeme karikás, valahogy egy kicsit megcsúnyult. A vál- lamra borul, sírvafakad és elmondja, hogy gyereke lesz tőlem. No, gondoltam, még csak ez hiányzott. És különben is, mondom, nagyon belehabarodtam, de az eset után hónapokig nem láttam, nem is tudtam eléggé tisztázni az érzéseimet, már- tnár ott tartottam, hogy kezdem elfelejteni. És akkor, hirtelen jön ez a dolog. Meg voltam zavarodva. Újra kis szünet, sóhaj, kopogás, a fogakon, aztán megkérdezte: — Nem alszol még? — Dehogy alszom, csak mondd. (Vége következik) Mészáros Ferenc:
