Tolnai Napló, 1954. október (11. évfolyam, 233-259. szám)
1954-10-03 / 235. szám
4 IN A P CO 1954 OKTÓBER 3 NEMZETKÖZI SZEMLE A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL A londoni West Enden Bvő Lancaster Honseban Eden brit külügyminiszter elnökletével kedden megnyílt a kilenc nyugati ország külügyminisztereinek értekezlete, amelynek elsőrendű feladata — rendezőinek reményei szerint — a nyugati „egységen” ejtett párizsi csorba kiköszörülése, a francia nemzetgyűlés által elvetett EVK szerződés helyébe pótmegoldás keresése, magyarán: a náci militarizmus teljes szabadjára engedése. 4 londoni értekezlet előzményei világosan azt bizonyítják, hogy »z „európai egység” kialakulásának elhúzódása miatt türelmetlenkedő amerikai imperializmus most minden eszközzel a szájaízének megfelelő döntést akarja kicsikarni. Dulles- nak az EVK francia parlamentben történt elvetését követő európai „villámlátogatása”, amikor Párizst elkerülve Bonnba utazott, szinte szimbolikus kifejezése volt az amerikai külpolitika útirányának is. Ezt a dullesi tapintatlanságot csak fokozta Gruenther amerikai tábornoknak, az Atlanti Szövetség európai fegyveres erői főparancsnokának csaknem a londoni értekezlet előestéjén francia nagyiparosok előtt elhangzott beszéde, amellyel újabb nyomást akart gyakorolni Franciaországra, Gruenther szembefordult Mendes France miniszterelnöknek azokkal a javaslataival, amelyek arra irányulnak, hogy egy nyugateurópai blokk létrehozása esetén vegyék ellenőrzés alá a német csapatkontingenseket és a haditermelést. A francia „rakoncátlankodás” ellen irányított riasztó ágyúzás szerepét töltötte be Eden angol külügyminiszternek közvetlenül az értekezlet küszöbén elhangzott beszéde, amelyben kifejtette, hogy „Németországot szoros kapcsolatba kell hozni” az egyéb nyugati hatalmakkal és kísérletet tett a francia és nyugatnémet álláspontok összehangolására. Adenauer bonni kancellár ugyanis éppen ezt megelőzően arcátlan hangú beszédben követelte, hogy Nyugat-Német- országot közvetlenül fel kell venni az Atlanti Szövetségbe és „nem tűri”, hogy bárki is elvitassa Nyugat- Németországnak a többi nyugati hatalommal egyenlő jogait. Amint már az előjeleken is lemérhető, a nyugati polgári sajtó méltán nevezte a londoni tanácskozást „a legkritikusabb nyugati értekezletnek”: A kilenc hatalmat éles ellentétek állítják egymással szembe. „A külügyminiszterek gondterhelt arccal és sötét gondolatokkal érkeztek meg Londonba” — jegyezte meg az Economist, utalva arra, hogy az értekezlet megnyitásakor is még komoly ellentétek mutatkoztak a különböző álláspontok között. A tanácskozások résztvevői előtt három emlékirat fekszik: A z angol memorandum, az úgy- nevezett Eden-terv, amely azt kívánja, hogy a brüsszeli egyezményt terjesszék ki Nyugat-Némctországra és Olaszországra, s ennek kapcsán „egyezzenek meg Németországnak a nyugati védelemhez való hozzájáru- i lása tekintetében, nagyobb súlyt biztosítva az ellenőrzésben a NATO- nak, mint a brüsszeli szerződésben. Adenauer memoranduma, amely a megszálló statútum azonnali megszüntetését és Nyugat-Németország szuverenitásának feltétel nélküli megadását követeli és egyben pedig azt kívánja, hogy Nyugat-Németor- szágot egyszerre kapcsolják be mind a brüsszeli egyezménybe, mind az atlanti szövetségbe, és Végül Men- des-France terve, amely hozzájárul ugyan Nyugat-Németország és Olaszország bevonásához a brüsszeli egyez mény keretébe, de ragaszkodik ahhoz, hogy Nyugat-Németország re- militarizálásának ellenőrzését intézményesen biztosítsák. Tehát — amint a Pravda hasábjain „megfigyelő” aláírással megjelent cikk világosan megvonja a mérleget: „a londoni értekezleten valamennyien készek fegyvert adni a nyugatnémet revansiszták kezébe, de arra vonatkozólag, hogy mily módon legyék ezt, nem jött létre köztük megegyezés.. Ezen a tényen nem változtatnak azok az optimista hangú burzsoá sajtóhangok sem, amelyek az utóbbi napokban „fordulatról”, sőt bizonyos megállapodásokról is szólnak. Dulles amerikai külügyminiszternek a tanácskozás résztvevőire gyakorolt, nyomást szolgáló nyilatkozata, hogy „az európának nyújtott amerikai segítséget esetleg erősen csökkenti” — a Reuter szerint — „valószínűleg Anglia szorosabb együttműködése felé lendíti a mérleg nyelvét”, és nyilvánvalóan az amerikai nyomás következménye Edennek az a kijelentése, hogy Anglia kész 1998-ig négy hadosztályt és taktikai légierőt Európában tartani. E „fordulatnak” kikiáltott nyilatkozatoknál az eddigi megállapodások sem erőteljesebbek. Az AFP szerint az értekezlet résztvevői „elfogadták hogy a brüsszeli szerződés szervezete mélyebb tartalmat kap és politikailag, katonailag, valamint gazdaságilag az „új európai építmény” alapjául fog szolgálni. Megállapodtak a fegyverzetnek és a katonai állománynak a brüsszeli szerződés keretében történő korlátozása és ellenőrzése elvében is. „A józan polgári hírmagyarázók ezzel kap csolatban rámutatnak arra, hogy a nyilatkozatok és megállapodások csupán elvi jelentőségűek, azonban „konkretizálásra várnak még olyan problémák, mint a tervbevett intézkedések végrehajtásának folyamata, sőt maguknak az intézkedéseknek az összeállítása...” A polgári sajtó egy részének hírmagyarázói is világosan látják, hogy bármilyen elvi megállapodást kössenek is Londonban a tárgyaló külügyminiszterek, a végső szót a népek mondják ki. Hiszen elvi megállapodás történt az EVK kérdésében is s a népek akarata mégis elsöpörte. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban a svájci Die Tat véleménye, amely szerint „a londoni értekezlet eredményét csak a francia nemzetgyűlés visszhangjának ismerté válása után lehet májd véglegesen felmérni.” A z európai népek véleményéről némi ízelítőt adhatott az Angol Munkáspártnak hétfőn a Scarborough! Grand Hall színháztermében megnyílt 53. évi értekezlete, amelyen Anglia egyik legnagyobb pártja hozott döntést a nyugatnémet újrafcl- fegyverzés kérdésében. Jellemző, hogy a Munkáspárt jobboldali vezetősége félve a német újrafelfegyver- zés politikájának elutasításától, az értekezlet elé terjesztett határozati javaslatában sehol nyíltan nem mondotta ki, hogy helyesli vagy támogatja a felfegyverzést, csupán „Németországnak a közös védelemhez való hozzájárulásáról” kockáztatott meg néhány ködös mondatot, s egyébként a határozati javaslatot kitöltötték a kelet-nyugati tárgyalásokra vonatkozó törekvésről és hasonlókról szóló ígéretek. Rendkívül nagyjelentőségű, hogy az ilyen félrevezető és ködös megfogalmazásban előterjesztett javaslat is csupán igen csekély többséget kapott. A javaslatra hárommillió kettőszázhetvenezer szavazat esett, ellene háromil- lió huszonkettőezer. A negyedmillió szavazati többség csupán számbelileg látszik tekintélyesnek, a valóságban a szavazás felér a jobboldali vezetőség vereségével. Ennek megértéséhez figyelembe kell venni a különleges szavazási rendszert. Mint ismeretes, a munkáspárti értekezlet munkájában 1269 küldött vesz részt. Ezek hatmillió háromszázkilencvenötezer kollektív és egyéni tagot képviselnek. Kollektív tagság alatt az értendő, hogy a szakszervezetek általában a Munkáspárthoz affiliálódnak s tagságuk bizonyos százaléka (negyven-nyolcvan) a Munkáspárt tagja. A szakszervezetek végrehajtó bizottsága előzetesen elhatározza, hogy képviselője hogyan fog szavazni a Munkáspárt évi értekezletén. így azután előfordul az, hogy egyes szakszervezetek vezetői a tagság megkérdezése nélkül döntenek és szavaznak esetleg félmillió tag nevében vagy bár a végrehajtó bizottság előzetesen nem egységesen foglalt állást a német felfegyverzés mellett, a pártértekezleten képviselőjének szavazata mégis mint százezres vagy félmilliós kollektív szavazat jön számításba. A scarboroughi értekezlet szavazását kommentálva a nyugati megfigyelők ezért írnak arról, hogy valójában az Angol Munkáspárt tagjainak hetvenöt-nyolcvan százaléka a német újrafelfegyverzés ellen foglalt állást. \ munkáspárti értekezlet szava- zása kétségtelenül kihatással van a londoni értekezletre is. Ebben a megvilágításban még tisztábban látszik a Pravda szemleírójának meg állapítása: „Bármilyen megoldásra is jutnak Londonban, egy kétségtelen: A londoni értekezlet résztvevői képtelenek lesznek elban ikádozni a haladásnak azt az útját, amelyen a békéért és biztonságért harcoló népek haladnak.” Magyar ember alapította az első török nyomdát A hmet Rétiknek legutóbbi cikkem - *■ ben említett „Isztambul élete a Hidsrá XII. századában” (1688—1785) c. könyve még más magyar vonatkozású meglepetéseiket is tartogat. A könyv 89. oldalán van egy fermán (szultáni leírat), mely Törökországban az első nyomda megalapítása kánt intézkedik. A leírat címe törökül így hangzik: „Istanbulda ilk tünk matbaasinim acilmasina dair'\ magyarul: „Isztambulban az első török nyomna megnyitása • ügyében.” A nyomda alapítója: Ibrahim műtéfer- rika, aki a könyvlap alján lévő magyarázó jegyzet szerint Kolozsváron született a Hidsra 1080. évében, a mi időszámításunk szerint lGG9-ben és magyar ember volt. A jegyzet csak annyit említ, hogy 1114-ben (i. sz. 1702) török fogságba esett, Isztambulba került, áttért a mohamedán hitre, és Ibrahim néven török állampolgár lett. Eredeti magyar nevét az eddigi adaték alapján nem is tudjuk. Mohamedán hitre térése után nemsokára könyvet is adott ki „Risale-i isla- miyye”. (Az iszlám vallás kis tankönyve) címen. Neve szerepel mindenütt: Ibrahim müteferrika. Ez utóbbi szónak különböző értelme és jelentése van. Egyik régi pompás «nab szótár így magyarázza a »müteferrika" jelentését: Eskortenreiter, berittener Bote der Sultane. Tehát az uralkodó kísérletéhez tartozó, annak személye körüli magasabb tisztviselő. Ibrahim egy iáéig II. Rákóczi Ferenc mellett működött, mint tolmács, de nemes becsvágyától vezéreltetve mindig többre vágyott. Nevsehirli Ibrahim pasa nagyvezérhez fordult s neki ajánlotta „Vesileü-ttaba’at” (A nyomdászat bevezetése) c. munkáját és megkezdte a nyomda megalapításáért folytatott harcot. A nagyvezér rokonszenves pártfogásába vette a nyomda eszméjét és minden ere. jével támogatta a kezdeményezést. Tisztában volt a könyvnyomtatás nagy horderejű fontosságával és mindent elkövetett, hogy azt állami támogatással létrehozzák. A kormány magáévá tette az ügyet s rögtön hozatott külföldről betűöntőket, gépkezelőket és más szakmunkásokat Törökországban aduig a betűírők (kalligráfofc) foglalkoztak hivatásszerűen a könyvterjesztéssel. Ezek érthető megdöbbenéssel fogadták a nyomdaalapítás hírét, mert féltették a kenyerüket és megpróbáltak tiltakozni ellene. Emlékszem rá, mikor Törökországban jártam s 1928-ban a latiin betűs írást bevezették, mily sú. lyosan érintette az a vendéglősöket és vendégeiket egyaránt, mert azok a törökök, akik franciául vagy németül soha nem tanultak, azok csak az arab írást ismerték s nem tudtak mit kezdeni a latinbetűs étlapokkal. A kalligráfokkal is sikerült megegyezni és 1729-ben megnyitották a nyomdát Ibrahim müteferrika lakóházában. Erről de Saussure Cézár II. Rákóczi Ferenc fejedelem udvari nemesének törökországi leveleiben és naplójegyzeteiben találunk adatokat, melyeik szerint: „En 1729, la presse commenca á rouler á Con- stantimapole dans la maison mérne oThrahim efendi, vie il établit son imiprimerie1' (i. m. 95. skk. ol.) Az első könyv, amelyik a nyomdából kikerült: „Iszmail ben Muhammad al Dsavbari kétkötetes arab- török szótára volt. Ez a fordítást végző Vamfculu Mehmed Efendi után közönségesen Vankülu-szótár néven került forgalomba s külön fermán állapította meg az árat harmincöt gurusban. (L. Ahmet Refi'k: i. m. ;oo. old.) További sorsáról a fentebb említett források nem adnak felvilágosítást. A Hidsra szerint 1157-ben (a mi időszámításunk szerint 1745-ben) halt meg Isztambulban. Bán János. Aho! az atomrobbantási kísérletek folynak A sajtó közlése szerint március elsején a Bikini-sziget körzetében hidrogénbomba robbantást végeztek, melynek a közeli vizeken tartózkodó több halászhajó személyzetével együtt áldozatul esett. Az esetnek azóta komolyabb következményei is lettek: az egyik halász meghalt. Ezzel kapcsolatban több olvasónk kéréssel lordult szerkesztőségünkhöz, hogy közöljünk közelebbi ismertetést a kísérletek körülményeiről. Az amerikai katonai szervek az utóbbi hónapokban az Eniwetok és Bikini (Mikronézia) szigetek körzetében nagyszabású előkészületeket folytattak a hidrogénbomba és több más atomfegyver kipróbálására. A United Press hírügynökség közlése szerint ezeket az előkészítő munká. kát február végére befejezték. A kísérletek helyszínére hadihajók és repülőgépek érkeztek. Számos katonai szakértő és a különböző fegyvernemek sok képviselője is eljött. Ez nem az első eset, hogy Mikronéziát hasonló természetű kísérletek céljaira használják fel. Az Egyesült Államok ezeket a szigeteket az amerikai imperializmus távolkeleti katonai felvonulási területévé változtatta. Rengeteg szárazföldi, tengeri és repülőtámaszpontot építettek itt. „Ezek száma egyes adatok szerint a 200-at is meghaladja. Egyes szigeteket az amerikaiak atom- és hidrogénbomba, valamint más tömegpusztító fegyver kipróbálására rendeztek be. Bikini felett az első atombombát 1946 júliusában robbantották fel. Igaz, hogy a sziget bennszülött lakossága nem pusztult el a robbanás következtében, módot nyújtottak neki, hogy a szomszédos szigeteken más módon, élelem és hajlék hiányában pusztuljanak el. A halálthozó fegyverek különböző fajtáinak kipróbálására most Mikronézia egy másik nagyobb szigetét, az Eniwtok-szigetet is felhasználják. Ennek a szigetnek a lakosságát is erőszakkal átköltöztették más szigetekre, ahol most keserves körülmények közt tengetik életüket. Az amerikai hadsereg különböző célokra a szigetek területének több mint 63 százalékát veszi igénybe. Mikronéziát amerikai katonai stratégiai körzetté nyilvánították. Teljesen elzárták a külvilágtól. Az ország őslakói korlátlanul ki vannak szolgáltatva az amerikai katonai hatóságok önkényé nek. Ismerkedjünk meg közelebbről Mikronéziával. A mikronéziai szigetekhez, pontosabban a Marshall — Mariana — és Karolina-szigetcsoportokhoz mintegy 1500 csendesóceáni szétszórt sziget tartozik. E szigetek birtoklásáért a Csendes-óceánon uralomratörő nagyhatalmak körülbelül három évszázadon át szakadatlan ádáz harcot vívtak. Először a spanyol hódítók, majd a német kereskedők, aztán a japán betolakodók és végül az amerikai „gyámok“ terjesztették itt az úgynevezett civilizációt. E tevékenység eredménye a szigeteken emberemlékezet óta lakó törzsek rohamos pusztulása, kihalása. Azoké a törzseké, amelyek a XVIII. századból származó források szerint „népesek” voltak. Mikronézia lakói ősidők óta halászattal, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak. A szigetlakok azonban barnabőrűek, s ez elegendő ahhoz, hogy a többi gyarmati ország „színes rabjainak“ szerencsétlen sorsában osztozzanak. A Mikronézia szigetem lakó törzsek közül sok teljesen kihalt, a megmaradt törzsek pedig pusztulásra vannak ítélve. 1920-ban a Népszövetség Japánt bízta meg Mikronézia igazgatásával. Japán kötelezte magát, hogy „gondoskodik a szigetek népének jólétéről, kultúrájuk szabad fejlődéséről.“ Megkezdődött az „igazgatás". Ez egészen a második világháború befejezéséig tartott. Ezen a tokiói militaristák kifejezése sz«rint „életbevágóan fontos területen“ a külvilágtól elrejtve nagyszabású és gyorsított ütemű katonai építkezés folyt. A japánok háborúra készülődtek. A szigeteken szigorú katonai rendet vezettek be. Az őslakosságot arra kény szeritették, hogy az építkezéseknél a szakképzettséget nem igénylő ösz- szes súlyos munkát éhbérért elvégezze. A japán gyarmatosítók kisajátították a legelőket és szántóföldeket. A valamikor virágzó csumorro, kanaki és más törzsek hamarosan kivesztek. A szigetek 100.000 bennszülött lakójából csak 50.000 maradt életben. A második világháború után a .japán imperialisták helyét az amerikaiak foglalták el. Követték elődeik példáját és ők is ünnepélyesen megfogadták: az ENSZ alapokmányának 73. cikkelye értelmében „tiszteletben tartják az illető népek kultúráját, gondoskodnak e népek politikai, gazdasági és szociális fejlődéséről, a közoktatás fejlesztéséről, igazságosan bánnak velük és tartózkodnak minden visszaéléstől.“ Az ígéret azonban ismét csak írott malaszt maradt. Az amerikai imperialisták lényegében tovább folytatják a japánok könyörtelen politikáját azzal a különbséggel, hogy nagyobb mértékben. Uj gazdái Mikronéziát „stratégiai körzetnek” nyilvánították és nyomban hozzáfogtak számos katonai támaszpont és repülőtér létesítéséhez. A szigeteket a katonai hatóságok köz vetlen ellenőrzése alá helyezték. Megközelítésük szigorúan tilos. A bennszülöttek, akiket ismét a katonai építkezéseknél vesznek igénybe, a legnehezebb munkákat végzik és ezért az amerikai nem szakképzett munkások bérének 15—20-ad részét kapják. A Japán ellen folyó háború négy esztendeje alatt a legnagyobb és a bennszülöttek által leglakottabb szigeteket (Saiipan, Truk, Ponapé, stb.) — ahol Mikronézia legnagyobb ipari üzemei létesültek — többízben érte kegyetlen légitámadás. A szigeteken hadműveletek folytak. A mikroné- ziaiak lakóházait lerombolták, a cukornád- és kenyérfaültetvényeket szinte teljesen elpusztították. Hasonló sors érte a cukor- és szeszgyárakat, a halásztelepéket. Természetesen sem a győzőknek — az amerikaiak nak, — sem a legyőzőiteknek, — a japánoknak, — eszébe sem jutott, hogy a lakosságnak az okozott kárt megtérítsék, vagy legalább az elpusztított javak egy részét helyreállítsák. Talán csak a szesz- és kézműipar képez kivételt: hiszen az amerikai katonáknak minden napra bizonyos szeszadag jár, a gazdag jenkik pedig nagy kedvelői a különböző emléktárgyaknak. Felvásárolják a mikronéziai kézműipar cikkeit, de a cikkek árát előrelátóan rendkívül alacsonyra „rögzítették.“ A szigeteken szellemi sötétség és írástudatlanság uralkodik. Csak elemi iskolák működnek, ezek is siralmas látványt nyújtanak. Fenntartásukra szinte semmit sem költenek. A szigeteken rendkívül elterjedt a tuberkulózis, a lepra, a trachoma. A lakosság azonban szinte semmiféle orvosi ellátásban nem részesül. A bennszülöttek száma egyre fogy. Ez természetesen nem nagyon izgatja az amerikai gyarmatosítókat: számukra Mikronézia elsősorban katonai támaszpont a Távol-Keleten. Amikor Krug, az Egyesült Államok hadügyminisztere említést tett a mikronéziai helyzetről, beismerte, hogy a sziget lakossága óhenpusztui, a szárazföldi és haditengerészeti hatóságok azonban teljesen érzéketlenek a helyzet iránt.“ Mikronézia népei elszigeteltségük, a kegyetlen katonai megszállás ellenére minden alkalmat megragadnak, hogy harcba szánjanak a gyarmatosítók erőszakoskodásával szemben. Múlt év júliusában, amikor az ENSZ gyámsági tanácsában megvitatták az amerikai kormány beszámolóját a „Csendes-óceáni szigetek" gyámság alatt álló területeinek igazgatásáról, a mikronéziaiaktól több, mint ezer bejelentés érkezett, ezek mind azt követelték, hogy adják vissza az amerikai hatóságok által elvett földeket, s biztosítsák a sziget lakóinak elemi jogait. A dolgozók itt, -a szétszórt óceáni szigeteken is csatlakoznak a haladó emberiségnek a szabadságért és a bé_ kéért vívott harcához. ■élkülözhetetlan az ágiiddá« flUMlkÓiMM _
