Tolnai Napló, 1954. augusztus (11. évfolyam, 181-206. szám)

1954-08-01 / 181. szám

IHU4 AUGUSZTUS 1 NAPLÓ 5 „A szövetkezetben azt is megértem, bogy aratásra kölcsönbúzát adhattam az arra rászoruló családnak66 A Szekszárdtól Bonyhád felé ve­zető betonút mellett balra, az erősen dombos területen fekvő Dózsa Népe tsz gazdaságában lázas munka folyik mostanában. Az életet, a búzát hord­ják és csépelik a szérűn, amit min­den évben oly nagy áhítattal vár a dolgozó paraszt. Egy középtermetű kék overálos férfi a tenyerében dörzsölgeti a bú­zát, amit a kombájnaratás után szá­rítanak, tisztítanák a magtár előtt. „Itt az új kenyér“ — mondogatja alig hallható hangon, s míg kíván­csian ropogtatja a piros búzaszemet, arra gondol; vájjon nincs-e valame­lyik tagnak szüksége előlegre, nem fogyott-e el valamelyik családban a kenyér? Elhatározta, mindjárt meg­kérdez egy-két asszonyt. — Köszönöm Gáspár bátyám, van nekünk ‘bőven még a tavalyiból is, nincs szükségünk az előlegre. Elmúlt már az a világ, amikor kölcsön bú­zán arattunk, s sóvárogva lestük, miitor zsendül a búza. így fogadta Soháll Józsefné tsz tag Búzás Gáspár elvtársnak az előlegre vonatkozó ajánlatát. Mert ki más­nak. jutna eszébe a tagokról való gondoskodás, mint épp Búzás elvtárs­nak, a szövetkezet párttitkárának. A válasz egyáltalán nem lepi meg. Elégedett mosoly fut végig napbar­nított ajkán és röviden válaszol. — Néhány éve működik még a szövetkezetünk, máris megértük, hogy a padláson találkozik az új és az ó búza. Meglátja minden évben szebb lesz életünk ezen a tanyán. És bizony nem is kevés óJbúza várja az újat Sshállók padlásán. — Pedig több mint 15 mázsát el­adtunk tavaly — magyarázza Scháll- né. — Aztán eszünk is jó étvággyal mindhárman. Halvány pír fut végig az arcán, kicsit szégyenlősen néz előrehaladott állapotára, hisz következő télen már négyein élvezik a szorgalmas munka gyümölcsét. Maga elé néz, s mintha csak magának mondaná, úgy foly­tatja: — Sírni tudnék sokszor örömöm­ben, amikor arra gondolok, hogy milyen jól élünk mi most. Ilyenkor eszembe jut, hogy mennyit éheztünk, szenvedtünk mi épp ezen a tanyán, ahol most gond nélkül élünk. Schallné ugyanis 10 évvel ezelőtt is itt lakott, csakhogy édesapja, Müller István nem a Dózsa Népe tsz tagja volt, — hisz akikor ki ál­modhatott volna ilyesmiről, — ha­nem Wóber Kálmán földbirtokos cselédje. Hét éhes gyermékszáj kért egyszerre kenyeret és a szorgalmas apa hiába dolgozott hajnaltól késő éjszakáig, még üres kenyérből sem ehettek eleget. — Nem is emlékszem, 14 vagy 16 mázsa volt az évi járandóság, — gondolkodik hangosan a fiatalasz­>a semmibe nézne. Pedig nem, mert a szemhunyorítása elárulja, hogy számadatok és gondolatok cikkáz- mak agyában. Aztán beledobja a szemet a zsákba és vállát vonja: — Talán — mormolja maga elé és a két fekete tenyér egymásról letörli a port. Igen, talán jut min­denre, vetőmagra, beszolgáltatásra és kenyérre. Mindegyiknek szeretne eleget t ">nni.. , 3. — Édesanyám! Édesanyám! Meg­hoztuk az új lisztet — kiabálják vi­dáman a Kiss gyerekek a kapu előtt megállott szekérről és ver­senyt futva vágtatnak be a kapun. A kapuról mindegyik megfeledke­zik. Az édesanya gyorsan kitárja a két szárnyát és utat enged a ko­csinak. A gyerekek ott csetlenek- botlanak az anyjuk körül, aki meg- hatottan áll az oldal mellett és a zsákokat tapogatja... Ahogy a lo­vak istállóba kerülnek, nekilát a zsákoknak. Ott áll az egész család a kamraajtóban, amikor apjuk meg- oldozza az első zsákot. Kiss István feketére égett kezével bevájkál a habfehér liszt közé. A másiik kezé­nek ujjaival lassan megsimogatja, megnyomkodja, hogy elég fehér-e. A gyakorlat ugyanis azt mondja, hogy a liszt árnyalatát csak úgy lehet meglátni, hogy megnyomkod­juk kissé. Én azt hiszem, ez az ősi mozdulat inkább simogatás és an­nak a megelégedésnek a kifejezője, amit ilyenkor a paraszti szív érez. Most egymásra néznek a szülők és a két szempár bizalommal egymás­szony. — Annyit tudok, hogy soha nem volt elég a kenyér. Alig csepe­redtünk annyira, máris napszámra mentünk, de így is éppen csak ten­getünk, nem éltünk. Schall Józsefné most, a jó módjá­ban sem feledkezik meg erről az idő­ről. Most is szorgalmasan dolgozik, pedig megélnének a fenje kereseté­ből is, hisz nagyon jó mesterember, ő a tsz bognára. De most nem Wé- bernek, hanem saját magának dol­gozik. Erős szövetkezetnek gazdag a tagja. Hát most hagyja abba a munkát? Nem. ö, amíg csak bír, teszi azt, ami éppen a legfontosabb. De munkájának most meg is van a látszatja. Csupán tej pénzből több mint 3000 foritot árult idén. Az ólban gömbö- lyödik a hízó. A ház körül csopor­tosan kaparnak az apirój ószágok. Schallékhoz hasonló boldog családot azonban sokat találunk a bonyhádi Dózsa Népében. — Nem élteim én ilyen jól még soha, mint most, — magyarázza Kasza Györgymé. — Mi 20 mázsa búzát adtunk el tavaly, de még mindig van a padláson vagy 6 mázsa. Amikor az egyik család aratás előtt kölcsön kért tőlünk búzát, eszembe jutott; de jó lett volna annakide­jén, ha nekünk ad valaki kölcsön. De apámnak a félkarú parkőrnek, a sokgyermekes családapának nem volt aki segítsen. Az alacsony, örök vidám, jókedvű, nevető szőke asszonyka hirtelen el- komolyodik, amikor eszébe jut a múlt. — Ügy higyje el, ahogyan mon­dom, — magyarázza keserűen, — hogy mink nagyon sokat éheztünk a múltban .Tíz tagú családunknak az év rövidebbik felében volt csak ke­nyere. Emlékszem, volt idő, amikor az apám, a bokorba húzódva ette meg rzt a fél dinnyét, amit a park­ban sétálók a pádon hagytak. Sze­A napokban indultak meg a csép­lőgépek a paksi szérűkben. Egyen­letes zúgásuk örömmel adta hírül a falunak, hogy a megérett aranyka­lászok hamarosan zsákokba kerül­nek, onnan haza, s készülhet belő­lük az új, puha, fehér kenyér. Girst Ádám gazdálkodó, amint 8— 10 zsák megtelt gabonával, kocsira- rakta vejével együtt, s a kocsi este­felé befutott a Terményforgalmi Vállalat udvarába. — Elsőt a hazának! — mondotta Girst bácsi ragyogó arccal. Bent a Terményforgalmi udvarán, amikor a kocsi befordult, felzengett a dal: „Megkérjük a lisztes molnárt, őrölje meg a búzámat." A kocsi megállt, elsőnek a terményforgalmi vezetője bakapcsolódik. Egy pillanatra csend van, csak a kisebb gyerek, a Jancsi ügyetlenkedik mögöttük. — Ugye, édes, süt hónap új ke­nyeret? — Sütök angyalom kakastéjje — mosolyodik el. Hogyne mosolyogna, hiszen tudja, hogy csacsiság ez, de évszázadok óta minden szülő ezt mondja a gyerekének. * S két nap múlva ott fehérük az asztal középen ebéidőre már -a pi­rosra sült új kenyér, amikor be­lépek. — Na, Pistám, hát hogy fizetett a búza — érdeklődöm a család aszta­lánál. — Nézd, itt van — s széles mo­sollyal kettészelve az új .cipót felém tartja és hozzáteszi — a búza meg­lehetősen fizetett. Kevesebb lesz mint kellene, de talán elég lesz min­denre. Remélem terem annyi az or- ságban, hogy nem lesz szűke a ke­nyérnek, mert tudod pajtás, ha ke­nyér van, minden van. Hiszen tu­dod .., — Tudom — egyezem bele — ez a mi életünk. S ebben a pillanatban a kéz, mely megbámult és megráncosodott az érte folyó harcban, szelni kezdi a ropogós kenyér testét. A gyerekek mohón kapnák érte s ma más sem kell csak új kenyér, az új lisztből sült új kenyér ... Szakály Ferenc gény, ha látná, hogy milyen jól élünk mi most a szövetkezetben, el sem hinné, hogy a lánya vagyok. — Képzelje, folytatja egyszerre vidámaibb hangon, — hogyan jöttünk mi ide 1951-ben. Egy sezlonyunk, páj' darab ruhánk . ép némi ágyne­műnk volt csupán, amit az Alföldről magunkkal hoztunk. De most ne res- telje megnézni a mi szerény ottho­nunkat. Kaszáék lakásában bizony sok szép dolgot lehet látni .A szobában gyö­nyörű bútor, szép nagy rádió, pél­dás rend. A konyhában új zománcos- tűzhely, zöld és csontszínre festett konyhaszekrény, az asztalon ízléses terítő. Az idős bácsika ágyát is szö­vet ágyterítő takarja és a nappali fekvéshez otthagyott kékcsíkos hu- zatu nagy párna biztosítja a kényel­met. A kamrában tej, vaj, nagy üveg méz, sonkák és nagy oldalszalonnák lógnak a zsírosbödön felett. — Ügy tessék erre a létrára nézni, hogy közel egy vagon termést hoz­tunk itt fel tavaly, — magyarázza a padlásfel járóra mutatva. — Az uram­nak már fájt a dereka a cipekedés- ben én pedig nem akartam hinni a szememnek, hogy mind a mienk az a 44 mázsa búza és más termény. Nem túlzóik, ha azt mondom, hogy a legjobbmódu középparaszttal is fel­vesszük a versenyt. A bonyhádi Dózsa Népe tsz-ben szorgalmasan dolgoznak a tagok. Meg is hálálja a jó munkát duplán a föld. Nem ritka az olyan család, mint Ritz József, Kaszáék és Sohallék, akiknél ó és új gabona találkozik a padlá­son. S az idén ismét szép jövede­lemre számíthatnak, őszinte vallo­más volt Bogos elvtársé, a tsz elnö­kéé, amikor a tavasszal azt mondta: „Ügy fogunk dolgozni, hogy már az idén túlszárnyaljuk a középpa­raszti színvonalat.“ Ary Róza. szólt néhány meleg üdvözlő szót, majd az úttörők közül a kis piros- nyakkendős Harmath Miki mondotta el hangosan, csengő szóval az ez al­kalomra írt kedves rigmust: „Kö­szönteni jöttünk ide mindahányan. A gazdát, ki első lett a beadásban...“ Még a végét jegyeztem meg a rig­musnak: „Áldást, békességet egész családjának, És sok ilyen gazdát a magyar hazának.“ Újból megszólalt a hegedű és szor­gos kezek vitték is be a raktárba az első gabonát. Az ünnepélyes pillana­toknál kint volt Bán Péter elvtárs, a járási pártbizottságtól, a községi tanács elnökhelyettese és a járási kultúrotthon vezetői, akik a kis ün­nepséget rendezték. Megérkezett közben a másik kocsi is, Hesz Fe­renc egyéni gazdálkodó, aki második­nak hozta be gabonáját. A kultúrház fotószakkörének ve­zetője, Inotai Imre pedagógus szép felvételeket készített, amelyekből majd a gazdáik ajándékképeket kap­nak. (Kántor Antalné.) A megyei tanács mezőgazdasági oszláya jelenti: A július 30-4 értékelés szerint a megye járásai a következőkben vé­gezték el a tarlohántást. 1. Szekszárdi járás 32.4 százalék 2. Paksi járás 28.2 százalék 3. Tamási járás 25 százalék Legrosszabbak: 1. Gyönki járás 22.5 százalék 2. Dombóvári járás 20.7 százalék Másodvetésben: 1. Szekszárdi járás 2. Paksi járás 3. Tamási járás legrosszabbak: 1. Gyönki járás 2. Dombóvári járás A cséplőgépvezetők versenyében továbbra is Kardos László a mözsi gépállomás traktorosa vezet. Július 30-ig 20.14 vagon gabonát csépelt el. Második: Simonies Pál sárpiüsi trak­toros cséplési tervét eddig 26 száza­lékra teljesítette. Harmadik: Kere­kes Antal teveli traktoros 12 vagon gabonát csépelt el eddig. Negyedik: Magyar László szedresi traktoros 21 százalékra teljesítette tervét. Nem tudtam sírjak-e, vagy neves­sek, mikor a szedresi gépállomás traktorosainak szállására beléptem. A zsúfolásig pakolt „szobában“ az egyik ágy tetején felvonulást rende­zett az egerek megbonthatatlan egy­sége, jelezve: ha bármi történik is, nem adják fel a csatát, megmutat­ják, hogy a kukorioagóré alatt több helyük van, mint a traktorosoknak. Aladárnak hívják azt a humoros, sovány fiatalembert, aki az ajtóból kétségbeesetten vonult vissza, mi­kor meglátta, hogy farkasszemet néznek vele az egerek és hű szövet­ségeseik közül egy patkány. Aladár az ablakhoz ment és kárörvendően beszélt vissza a patkánynak, meg az egereknek: — Ha jól viselitek maga­tokat, kibérelhetitek ezt a szobát, mi rövidesen átköltözünk az új la­kásba. Az egerek, — mintha misem történt volna — tovább folytatták a szertartást, szemtelenül, engedély nélkül lakmároztak az egyik trakto­ros vacsorájából. De mivel még én is vacsora előtt voltam, el kellett búcsúznom az egerektől, mert biz- isten mondom, ha még egy félóráig itt kell maradni, hát elmegy a ked­vem a vacsorától... — Na, mire mégegyszer eljön hoz­zánk. ott leszünk az új lakásban. Ott még kívánságból sem lát majd egeret, mert az tágas .szellős és tisz­ta lesz. Nem lát majd így szana- széjjel mindent, mert beépített szekrények lesznek, mindenki elrak­hatja a ruháját .elzárhatja a vacso­ráját, az egereknek kuss lesz ... — Mái- csakugyan ideje lesz. hogy megszűnjön ez a tűrhetetlen állapot, — válaszoltam elégedetten. — Hogy megszűnik? ... erre egyen- I lőre nincs kilátás, — kapcsolódott | bele a párttitkár is a beszélgetésbe, — mert ezt a felépített lakást állító­lag el kell bontani. El kell bontaná a félig kész épüle­tet? meghűlt bennem a vér, úgy éreztem a torkomban dobog a szí­vem. — Bizony a helyzet úgy néz ki — erősítette meg mosolyogva a fő­könyvelő a párttitkár kijelentését, s gúnyosan hozzátette: — megférünk mi az egerekkel egy szobában, azt meg már megszoktuk, hogy úgy jár­juk, ahogy mások fújják ... * — Most már fordítsuk komolyra a dolgot. Mi ok lehet arra, hogy ilyen életbevágóan fontos épületet nem tovább építenek, 'hanem elbon­tanak? — Egyszerű, — válaszolt a főkönyvelő — „fekete“ beruházás volt. Vagy másszóval nem kapott a gépállomás engedélyt arra, hogy ezt társadalmi munkával felépítse. Akármennyire is szégyenlem, dé be kell vallani, hogy ezekhez a be­ruházásokhoz. meg építkezésekhez nem értek. Azt azonban ’eákiisme- retfurdalás nélkül ki merem jelen­teni, hogy akármelyik minisztériumi vezető adott szóbeli utasítást az épület lebontására nem sokkal ért nálamnál többet a dologhoz. Vagy ha ért, akkor nagyon is ért. A nagy buzgalomban nem látja, ami a „fekete“ beruházás mögött van .. . Igen az ember!... az emberről való gondoskodás ... az olyan sokszor han­goztatott önköltségcsökkentés ... meg a bürokrácia!... Akárki írná meg a megmásíthatatlan utasítást az épü­let lebontásával kapcsolatban, jó lesz, ha az igazi eszét használja előbb ezekről egy kicsit gondolko­dik ... Dobszó után hallgatás Ezelőtt két héttel történt. Ozorán a tanácselnök minden hivatal­segédet mozgósított, hogy hirdessék a községben: „A földművesszövetke­zet átveszi az új burgonyát, lehet te ljesíteni ilyen irányban a beadási kötelezettséget." Az ozorai parasztoknak nem kM ett ennél több. Kaptak az alkalmon, mert hiszen ez többszörös haszon.Teljesítik beadási kötelezettségüket, le van a gond, gyorsbeadási jutalmat kapnak. A burgonya helyét pedig bevethetik még egyszer, kétszeres termést takaríthatnak be. Igenám, csakhogy valami balul sikerült, mert mire felszedték sokan a burgo­nyát, lefújták az átvételt. A tanácselnök értesítést kapott a föld­művesszövetkezettől, hogy ne szedjék a burgonyát, mert nincs disz­pozíció. A tanácselnök erre megvakarta a fejét és hangoshíradón ke­resztül értesítette a gazdákat, hogy vissza az egész, nem lesz burgonya- átvétel. Az ozorai gazdák értelmes emberek, megértették, hogy miről van szó. De korántsem tekintik elintézettnek a kérdést. A helyzet ugyan­is az, hogy közel 50 vagon burgonya rothadt a dolgozó parasztok pin­céjében, mert nem veszi át tőlük senki. A tanács vezetői és a főld- művesszövetkezet vezetői pedig most bölcsen hallgatnak, mind aki meg­tette a maga kötelességét. Ez egyszerűen rejtély. Miért ne m intézkedik most a tanács, miért nem intézkedik most a földművesszövetkezet? Azt legalább tudni kel­lene, hogy az ilyen intézkedés egyáltalán nem összeegyeztethető a dol­gozó parasztok érdekeivel, meg az állam érdekeivel. Jó lenne, ha most a szövetkezet vezetői, meg a tanács vezetői is hallatnák hangjukat, mert ez nem jól van így, sőt lehetne azt is mondani: ez már mégis csak sok. Tarlóhántás helyett tűzvédelmi szolgálat A szó köztünk maradjon: Kató Albert a varsádi tanácselnök nagyot» rugalmas ember. Igazán becsületére válik, hogy gondoskodik a tűzvéde­lemről is. Tervszerűen beosztja, egyik nap egyik dolgozó paraszt, másik nap a másik teljesít tűzvédelmi szolgálatot. A varsádi gépállomás traktoros ai sem maradtak ki a névsorból. A tanácselnök határozottan adta ki az utasítást Dómján Jánosnak az éjjeli műszakosnak, hogy nem tarlóhántást végez, hanem tűzvédelmi szolgálatot teljesít. A traktoros kézzel-lábbal kapálózott, minden érvet felsorakoztatott, hogy meggyőzze a tanácselnököt arról: mégis csak fon­tosabb napjainkban az, hogy a traktor tarlót hántson, mintsem hogy a traktoros éjjel teljesítsen tűzvédelmi szolgálatot. Csakhogy a varsádi ta­nácselnök határozott ember, nem igen szokta megmásítani, amit egy­szer kimond. Az helyes is, hogy ilyen jó tulajdonsága van. de az sem ártana, ha emlékezetébe idézné, amit ezelőtt egy hónappal mindemnél határozottabban jelentett ki; hogy Varsádon időben befejeződik a tarló­hántás. Lám ebből semmi sem lett. {-i -t) A tamási postások Alkotmányunk ünnepére készülnek A tamási postahivatal dolgozói július 23-án tartott termelési érte­kezletükön elhatározták, hogy csat­lakoznak azokhoz a postás dolgozók­hoz, akik Alkotmányunk nagy nap­ját, augusztus 20.-át méltóképpen akarják megünnepelni. Elhatározá­sukat vállalásukkal erősítették meg. Vállalták, hogy augusztus 20-ra a postahivatal dolgozói összesen 32 új­ságelőfizetőt szerveznek. Kurucz György és Bogdán László kézbesítők 5—5, Horváth István és Tihanyi Jó­zsef 3—3, Kelemn György négyet, Viszti István nyolcat, Pántya Imre 5 előfizetőt szervez. A kézbesítők mellett a pénztárosok és a felvevők is kiveszik részüket a lapterjesztés munkáiból. Július 26-tól a hétfői napokon 45, csütör­töki napokon 55, míg a hét többi napján 35 darab sajtó árusítását vállalták, amit nemcsak augusztus 20-ig, hanem azon túl is folytatnak. A tamási postahivatal dolgozói felhívással fordulnak megyénk vala­mennyi postahivatala felé, kövessék példájukat és csatlakozzanak a ke*w deményezéshes, Ami a „fekete“ beruházás mögött van „Sok ilyen gazdát a magyar hazának...“

Next

/
Thumbnails
Contents