Tolnai Napló, 1954. július (11. évfolyam, 154-180. szám)
1954-07-18 / 169. szám
4 N A P E ö 1954 JÜLIUS 18 / NEMZETKÖZI SZEMLE Paris és Genf A KALCINÁLT SIÓBA Irta: Móra Ferenc Egy kivételével valamennyi nagyhatalmat újra külügyminiszter képviselt már a hét eleján Genfben. Aki hiányzott, az Foster Dulles, az Egyesült Államok külügyminisztere volt. A világsajtó kedvezően kommentálta az újból miniszteri síkon folytatódó tárgyalásokat. Arról írt, hogy a több hétf»i át tartó katonai tárgyalások alapot teremtettek az indokínai helyzet gyors rendezéséhez. Amerika azonban — talán épp azért, mert a helyzetet világszerte kedvezőnek ítélték — úgy határozott, hogy nem küld miniszteri rangú képviselőt. Kétségtelen, hogy Amerika ezzel újból kísérletet tett a genfi értekezlet felrobbantására és az esetleges megegyezés meghiúsítására. Az amerikai politikának azonban, mint az utóbbi időben oly sokszor, most sem volt szerencséje. A kísérlet balul ütött ki, Amerika nemzetközi tekintélye pedig ismét csorbát szenvedett. Mindenki látta ugyanis, hogy Amerika T:em tartja fontosnak azt az értekezletet, amelyet az egész világ napjaink legfontosabb tanácskozásának tart, másrészt minden becsületes ember ellenérzéssel állapította meg, hogy Amerika mintegy kibújik saját álláspontiának nyílt ismertetése és megjavítása elől és távolmaradásával egyúttal szövetségeseit ős gúzsba akarja kötni. Az angol „Daily Mail" találóan úgy fejezte ki az amerikai álláspontot, hogy „Dulles félvállról kezeli Genfet.“ Franciaország és Anglia hivatalos körei is rosszalták az amerikai álláspontot. így új viszály kerekedett a szövetségesek között, ami úiabb különtanácskozást eredményezett. A tanácskozás — mint ismeretes — Pá- risban zajlott le és azzal végződött, hogy Dulles belement abba. hogy Bedell Smith külügyminiszterhelyettes Genfbe utazzék és ismét részt- vegyen az értekezleten. A párisi értekezleten megszületett döntést a nyugati burzsoá sajtó nagy része Mendes-France francia miniszterelnök és külügyminiszter „első nagy d*n!ftiT»áe!ai sikereként“, „szemé lyes győzelemként” értékeli. Erről tér tehát jelen lesz Bcdell-Smith is. Ezt a tényt a nyugati polgári sajtó jelentős része Amerika vereségeként fogja fel. Kétségtelen, hogy Amerika genfi képviselete kérdésében valóban vereségről beszélhetünk. Van azonban az éremnek másik oldala is. A párisi különmegbeszélésről kiadott közleményben nemcsak az áll, hogy Bedell-Smith Genfbe utazik, hanem benne van az is, hogy Dulles kifejtette Amerika sajátos szempontjait és ígéretet kapott arra, hogy e szempontokat Anglia és Franciaország figyelembe veszi. Az angol burzsoá „The Times“ című lap a tanácskozás után megírta, hogy Dulles kénytelen volt megváltoztatni magatartását, de noha végülis elismerte Franciaország nehézségeit Indokínában, ezt anélkül tette, hogy „módosította volna kormányának alapvető magatartását, amely semmiképpen sem kívánja elismerni a kommunisták térhódítását Ázsiában.“ Amíg tehát egyfelől Amerika vereséget szenvedett, másfelől úem mondott le eddigi agressziós szándékairól. A „l'Humanité“, a Francia Kommunista Párt lapja, teljes joggal figyelmeztetett a párisi tanácskozások után arra, hogy nem tudni, milyen hátsó gondolatokkal mentek bele Dullesék Bedell-Smith genfi útjába. Gondolni kell tehát arra, hogy Dulles engedménye ellenében a másik oldalról is történtek olyan engedmények, amelyek számolnak ezekkel a bizonyos „sajátos“ amerikai szempontokkal. Mendes-France kormányralépése- kor azt mondotta, hogy július 20-ig létrehozza a fegyverszünetet, vagy lemond. Nos, július 20-tól úgyszólván már csak órák választanak el benmészetesen ebben a formában szó sincs. Nem személyes győzelemről van itt szó. Arról van szó, hogy Mendes- Francc-ivik messzemenően figyelembe kellett vennie a francia nép hangulatát, számolnia kellett azzal az ígérettel, amelyet az indokínai fegyverszünet megkötését illetően a francia népnek tett, számolnia kellett az őt hatalomra juttató erőkkel és az"k időközben történt növekedésével, az időközben Franciaország számára méginkább súlyosbodott katonai helyzettel és a világközvélemény hangulatával. Ha Mendes-France követelte az amerikai külügyminiszter, vagv kü'üg^miniszterhelyettes jelenlétét a genfi tanácskozásokon, akkor ez azért történt, mert mindezeket va lóban figyelembe vette. Ez azonban önmagában nem volt és nem is lehetett elegendő Mendes- France e „győzelméhez“. Ha Mendes- France egyedül képviseli álláspontját Dulles-szal szemben, feltehetőleg nem ért volna el sikert. De nem egyedül képviselte, ö maga mondotta el a tanácskozások után elhangzott nyilatkozatában, (hogy a tárgyalásokon Eden messzemenő támogatását élvezte. Anglia tehát Francia- országgal együtt lépett fel Párisban Amerikával szemben a genfi amerikai képviselet kérdésében. Ez igen figyelemreméltó tény, főként azért, mert megmutatja a három nagyhatalom közötti kapcsolatok egész bonyolultságát, ellentéteit, hihetetlen szövevényességét. Az az Anglia, amely Amerikával együtt taszítja Franciaországot az „európai védelmi közösség“-gel járó veszedelmek felé, most közös frontot alkotott Francia- országgal Amerika ellen. Ennek oka pedig az, hogy Anglia álláspontja ázsiai kérdésekben, mint azt már eddig is tudtuk, lényegesen eltér az amerikai állásponttól, nevükön nevezve a dolgokat: Amerika és Anglia között az ázsiai politika kérdéseiben komoly ellentétek vannak. Mendes-France „diplomáciai sikere' tehát Anglia és Franciaország együttes fellépésével született meg. nünket. Az idő sürget, a határidő lejár. Sok jel mutat arra, hogy a tárgyalások valóban gyakorlati szellemben, gyümölcsöző tevékenység légkörében folynak. Különösen kedvező hatást keltenek a világon az olyan megbeszélések, amelyek a szemben» álló felek egymással eddig közvetlenül nem érintkezett képviselői között történtek. Jó hatása volt például Mendes-France és Fám Van Dong személyes találkozásának, vagy annak a találkozónak, amely Fám Van Dong, a Vietnami Demokratikus Köztársaság, s Tram Van Do, a Vietnami Császárság képviselője között folyt le. Sűrűn találkozik egymással Molotov elvtárs és Eden angol külügyminiszter, valamint Molotov elvtárs és Mendes-France is. A világsajtó úgy vélekedik, hogy ezek a találkozók gyümölcsözőbbek lehetnek, mint a formális ülések. A lényeg természetesen nem az, hogy vannak-e formális ülések, avagy nincsenek. A lényeg a megegyezési kész ség és a kölcsönös engedékenység. Ami a Szovjetuniót, a Kínai Népköz- társaságot és a Vietnami Demokratikus Köztársaságot illeti, részükről minden megtörtént a megegyezés érdekében. Ezeknek az országoknak a küldöttségei eddig is tettek komoly javaslatokat és szükség esetén engedményeket is. Mendes-France akkor számolhat be a július 20-i parlamenti ülésen az indokínai fegyverszünet megkötéséről, ha részéről is megnyilvánul ugyanez a tárgyalási készség és ha szükség esetén meg tudja mutatni, hogy Franciaország nem engedi magát külső erőktől befolyásoltatni. Ellenkezőleg: akar és tud is független politikát folytatni. Július 19-én lesz Móra Ferenc születésének 75. évfordulója. Móra Ferenc a népies elbeszélés mikszáthi hagyományainak folytatója. Az író jelentőségét, elbeszéléseinek népies jellegében, élőbeszéddel rokon elevenségében, ízes szép nyelvében és a népszeretet lírai hangjában találjuk meg. Mórában sokszor szólalt meg leplezetlenül, tisztán az őszinte népszeretet igaz, nevelő, lázító és lelkesítő hangja. Mindenkinek ád a sors fiatalkorában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol visz- sza. Az én fiatalságomnak az volt a felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam. Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyak, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos. Fiatal újságíró voltam akkoriban s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rámfért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részlet- fizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.) Mindig kegyeltje voltam a sorsnak s mint szolid és jóerkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hat- tól-hétig és ezért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát. — Közismeretet fog tanítani, — mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugonics Titusz, baromorvoslás és északamerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta'. — Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! — adja a, használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus és nekem mindmáig igaz jó barátom. — Fegyelmezni, fegyelmezni! ez a fő! — mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszán, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyi edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonya- lotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcaval is lehet boldogulni, de akik legfőbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell találomra az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz. Húsz esztendő távlatából visszanézve a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem a közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola. Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott és minden bűzök közt a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyatottságnak, a magától való és tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük. Pedig kibírtam, mégpedig, úgy, hogy se én nem tettem kárt ő bennük, se ők’én bennem. És nem kellett hozzá méterrúd sem, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közis.meret“-hez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna. Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra: — No, olvasd! A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalci- nált szóda. Ezt aztán olvasta kanci- láltnak, kancsiláltnrk és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh. — Milyen inas vagy te fiam? — Szabóinas. Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kár. állami iparoktatási szaktudománynak! Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőiház és főrendiház együtt se tud! Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy „a legelső magyar ember a király.“ Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy bufli- fejű kamaszt. Mocskos fehér kötője a derék-madzagján lógó fenőacél mutatták, hogy vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas. — Miről olvastunk most fiam? — A királrul. — Mit olvastunk róla? — Nem tóm. — Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király? — A királ? A királ az királ. Az nem embör. — Nem? Hát mi a csuda? — A királ? A királ az csak egy katona. Már most azt mondjam neki, hogy „szamár vagy fiam“? De akkor én hazudok, azt pedig ón az iskolában szógyenleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál. A pragmatica szanctio-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyermekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen. — No fiam, — simogatom ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből, — hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor? Szelídképű, csendes, jó gyerek volt. Mindig végig aludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe: — A ... a ticáíól. — Ne beszélj csacsiságot, te. Mi az a tica? — Vagy izé ... a cicáról. — Mi a mesterséged? — emeltem föl az állát. — Pék vagyok. — Hány órakor feküdtél le az éjszaka? — Háromkor. — Mikor keltél fel? — Fél hétkor. — Mikor fekszel le ma? — Megint háromkor. — No jól van, kis fiam, feküdj rá szépen a karodra és aludj egyet hét óráig. Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó isten a purgatórium- ban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragma cicával egy 11 éves gyereket, aki naponta negyedfél órát alszik; és máig sem tesznek szemrehányást érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályban egész esztendőn át csattogva, puffogva, orr dítva, jajgatva folyt az emberszelí- dítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót. Az ám, csakhogy a jurtában nincs vizsga az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparoskeblű honfitárs és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon- keresztül tízszer tíz koronáért. Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora’ hogy megbírná a kútostorfát, s tán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kis inasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendjénvaló volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsga- biztos és leszamarazzon az inasaimon keresztül. Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl, vagy Aladdint és a barlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem. A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát Írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem én tőlem tanulta, de hát ahhoz a nagyhasú őmagasságának semmi köze. — Derék gyerek vagy — veregettem meg a fiú ragadós képét. — Szamár vagy, — harsogott le ránk a tekintély a katedráról. — Miért írtad a májust kis m-vel? Még azt se tudod, hogy a személneve- ket nagy betűvel írják? Addig csak keresztbe feküdt bennem az ördög, de most már talpra- ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombóc? No majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele! — Te tudod, mi az a kalcinált szóda? ügye? — néztem rá erősen. A gyerek rámbámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt. — Tudom. Az az erős szóda. — Úgy van — bólintottam rá. — Hát mit csinálnak abból az erős szódából? Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki. — Spirituszt. — Brávó! — hajolt előre a katedráról a nagy ember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt. Erre aztán egészen vérszemet kaptam. — No most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét C«... számmal írd a kettőt, te kófic. A gyerek fölírta a C2-t, aztán rámnézett. — Na tovább, ahogy következik! — D ... — A számot is mellé, ahogy következik! — DuEiFőGö . .. — Elég, mehetsz a helyedre — vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében. A csatát megnyertem. A nagy ember lejött a katedráról és ameny- nyire, nagy hasa és kurta kajai engedték, megölelt az inasaim szeme- láttára. — Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen művelkedést még nem tapasztaltam. Szerényen meghajoltam és minden érdemet az inasokra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni. — Nem, nem kérem, — tiltakozott a vizsgabiztosom — higyje el, a tálentom teszi az egészet. Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre tele- kürtölte a szakköröket, és mikor másnap leköszöntem az állásomról küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. De mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasóktatás ügye legfőbb oszlopát vesztették el bennem. Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak *z utódaimra. Védekezzünk a mozdonyszikrától eredő líízkárok ellen Aratás idején nagy károkat okozhatnak a vasútvonal közelében lévő gabonaföldeken a mozdonyszikra okozta tüzek. Ezek nagyrésze azért fordul elő, mert a földeken dolgozók nem védekeznek elég gondosan. Nagyon fontos, hogy ezeken a terű leteken az aratást a vasútvonalhoz legközelebb eső részen kezdjék meg. A tarlót aratás után azonnal fel kell gereblyézni s megtisztítani a hulladékoktól. A kereszteket a sínektől minél távolabbra — a pályától legalább 60 méterre kell elhelyezni. Asztagot csak 100 méter távolságban szabad rakni. Ha az állami gazdaságok, termelőszövetkezetek és egyéni dolgozók földjei hatvan, illetve 100 méternél keskenyebbek, a learatott terményt azonnal el kell szállítani. Vasútállomások körül a learatott terményt a be- és kijárati váltóktól 200 méterre szabad összerakni. A földet aratás után a vasútvonal mentén a keresztektől 5—lő méterre, legalább 4 barázda szélességben kell felszántani. A szomszédos területek védőszántásainak csatlakozniok kell egymáshoz. A vasútvonal környékén elhelyezett asztagok, kazlak legnagyobb mérete 20 méter hosszúságú, 8 méter szélességű és 6 méter magasságú lehet. Genfben i
