Tolnai Napló, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1954-06-20 / 145. szám
4 NAPCO 1954 JÚNIUS 20 NEMZETKÖZI SZEMLE A genfi szabotázs ... Magyar vonatkozású török okmányok kerültek napvilágra egy Isztanbulban megjelent könyv nyom ín Amikor a múlt hét elején a koreai háborúban résztvett tizenhat állam agresszív csoportja egyoldalúan megszakította a koreai kérdésben folyt genfi tárgyalásokat, egy cinikusan kitervelt és régóta előkészített merényletet hajtott végre: merényletet a koreai békés rendezés ellen. A szabotázs jelei régóta sokasodtak. Ahogyan peregtek a genfi értekezlet napjai egyre nyilvánvalóbb lett. hogy az amerikaiak és a velük egy követ fújó küldöttségek nem békés úton egyesült, független, demokratikus Koreát akarnak, hanem nem kevesebbet, mint azt, amit a csatatereken nem tudtak elérni: Genf segítségével akarták a népellenes délkoreai rendszert Észak-Koreára is kiterjeszteni. Ezért szabotáltak minden megegyezést sürgető javaslatot, ezért mondta ki valamennyi szovjet, kínai vagy északkoreai javaslatra oly gyorsan előbb Dulles amerikai külügyminiszter, cnajd helyettese, Bedell-Smith az elutasító „nem"-et. Nemrégiben a nyugati propagandamesterek egyik kedvelt hamisítása az volt, hogy a nemzetközi értekezletek nehézségeinek magyarázataként valamiféle „orosz nyet“-ről fecsegtek. Nos, ez a bárgyú hazugság már hitelét vesztette, sőt, egyes burzsoá hírlapírók kénytelenek voltak az amerikai küldöttség vezetőjét „Mister No'‘-nak elnevezni, olyan úrnak, akinek egyetlen érve az elutasítás és aki mindig oda lyukad ki, hogy márpedig: „nem." A számok olykor szebben beszélnek, mint a legékesebbszavú szónok — és többet is mondanak. A koreai kérdés genfi megvitatásának ötven napjáról szóló jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy ötven nap alatt az amerikai küldöttség egyetlenegy javaslatot sem tett a rendezésre. Ehelyett sora elvetette a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a Kínai Nép- köztársaság és a Szovjetunió küldöttségeinek mind a hét megállapodásra irányuló, építő jellegű javaslatát. — Amerika Genfben nem mondott egyetlenegy pozitív megoldást kereső szót sem, de hétszer is elszajkózta: ,,no". A világ népei értenek ebből a rövidke szóból is. Genfben a koreai vitában ismét lelepleződött a béke ellenségeinek szabotázspolitikája. — Amikor a koreai vita folyamán kiderült, hogy egyes államok hiába kísérlik meg Észak-Korea nyakába varrni a liszinmanista rendszert, Li Szin Man és támogatói elhatározták, hogy elvágják a tárgyalás fonalát: június 15-én, anélkül, hogy megfontolták, vagy akárcsak elolvasták volna Molotov, Csou En-láj és Nam ír elvtárs aznap előterjesztett újabb javaslatait, egy előre megszerkesztett „nyilatkozatot'* szedtek elő a zsebükből és „kinyilvánították“, hogy „nem érdemes" folytatni a tárgyalást. Ez a nyilatkozat egyaránt letépte az álarcot a „16-ok" társaságának nyíltan kardcsörtető, vagy félrevezető szándékból közvetítőként fellépő, vagy éppen békeájtatosságot tartó tagjairól. A koreai agresszióban részt vett államok magatartása oda vezetett, hogy Genfben a koreai kérdés megvitatása nem járt eredménnyel. „Mister No“ nyilatkozott — de az utolsó szót bizonyosak lehetünk felőle, nem ő fogja kimondani. A döntő szó a néDeké. n endkívül érdekes, sokoldalú és tanulságos könyv jelent meg Törökországban a „Török Történelmi Bizottság Kiadványai“, az úgynevezett „Türk Tarih Encümeni Külliyati“ sorozatában. A rendkívül érdekes könyv címe: „Isztanbul élete a Hidsra-évszámításf XII. századában (i. u. 1688—1785), Ahmed Refik szerkesztette és 271 eddig ismeretlen okiratot tartalmaz, örömmel fedeztem fel benne néhány magyar vonatkozású szultáni levelet. Első dolgom volt, hogy utána nézzek, vájjon nem jelentek-e meg már ezek a néhai Karácson Imre által fordított és kiadott Rákóczi-emigrációkorabeli török okmányok között. Minthogy azok között nem találtam, úgy vélem, magyar kutatóink annak idején az isztanbuli levéltárakban végzett kutatásaik alkalmával ezeket nem fedezték fel. Ily leveleket annakidején Szilády Áron, Szentkatolnai Bálint Gábor, legutóbb (még 1910-ben) pedig Karácson Imre gyűjtött Ezeket a leveleket olvasni és fordítani sokszor rendkívül nehéz, mert régi ozmántörök stílusban vannak szerkesztve. Vannak bennük olyan mondatok, amelyekben tíz szó közül csak egy vagy kettő török, a többi arab vagy perzsa. Ezeket Törökországban is már csak a tudományosan képzett emberek tudják olvasni. Szentkatolnai Bálint Gábor egykori kolozsvári egyetemi tanár, ki magyar nyelven az első alapos török nyelvtant adta ki, nyelvtanában így világította meg az akkori török stílust: „Az ezen nyelvet tudni kívánó az arab és perzsa nyelvnek legalább alapismeretét nem nélkülözheti, mert az írott nyelv nagyrészt arab és perzsa szókból és szólamokból áll s minél több e két elem valamely irodalmi termékben, annál felsőbb és műveltebb irályu- nak tartatik az. Mintha például magyarul nem azt írnák, hogy „fiúnsk anyjához írt levele“, hanem „fiúnak materjéhez epistola“. (L. Sz. Bálint Gábor: Török nyelvtan. Előszó VII. skk. 01.) Az egyik szultáni leirat (fermán) tartalma a következő: „Az Isztanbulban lakó Tököli Imre családja részére Fanar-ban vagy Balat-ban lakás juttatása ügyében. Az udvari kaymakámnak parancs adatik, hogy miután Tököli Imre — legyen neki jó vége — és felesége Zrínyi Ilona (így írja: „Zirin Iloné“ hozzánk kérvényt nyújtottak be, ennek előtte a jól őrzött boldog Isztanbul városában az általuk lakott házból magas femánommal Erdei kapu kethüdájának házába költözvén, de az említett ház düledező és roskadozó állapota miatt lakhatásra nem lévén alkalmas, Fanar-ban vagy pedig Balatban megfelelő ház kijelölése ügyében uralkodói hatalmamat kérték. Te, ki fentemlített vezir vagy, intézkedjél, hogy a tulajdonos beleegyezésével, a házbérnek az érdekelt részéről történő fizetése mellett megfelelő ház kiutaltassák. íratott az 1112. év kezdetén (a mohamedán hónap nincs jelezve). A mi időszámításunk szerint 1700 június közepe táján. A másik, ugyancsak szultáni fermán így hangzik: Rákóczinak Galatában lakó emberei részére bor kiutalása tárgyában. „A magas porta janicsárjai agája vezir Abdullah pasának és bosztandsi hasijának, valamint Galata voyvo- dájának parancsoltatik, hogy a vezérek dicsősége a messiási nemzet élén állója, a keresztyéni népség előkelői közül való királyfi herceg Rákóczi József — legyen élete vége szerencsés — boldogságos portámhoz kérvényt intézvén az említettnek Galatában állomásozó és tartóz- kozó 25 személyből álló alattvalóinak élelmezése céljából Isztanbulhoz közeli helyekről ő általa megvásárolt 800 mudra bor most jövet megérkezvén, azon mennyiségű bor Galatában kibérelendi pincébe történő szállítása elé akadályt nem gördíteni és a tisztviselők részéről kiadási és bevételi előterjesztésnek bele nem keverése végett, magas parancsom kérvénnyel meg nem másítva, hanem az illetők ellátása céljára csupán azon mennyiségű mudra bor szállítását semmi módon meg nem akadályozása ügyében e magas fer- mánom Íratott. Kelt az 1150. év Savval hó közepén.“ (A mi időszámításunk szerint 1738 február elején.) E levelekről néhány évvel ezelőtt francia nyelvű fordítást készítettem s bírálat végett elküldtem Isztan- bulba Abdullah oglu Hasszán egyetemi tanárnak, aki az ottani egyetemen a palaeographia és oklevéltan tanára. Fordításomat gondosan átvizsgálta és teljes jóváhagyásával küldte vissza. Említette, hogy magyar vonatkozású okmányok még nagy számmal vannak a török levéltárakban. uÁN JÁNOS P AX-BE KE A VILÁG ELSŐ NAGY TÉRKÉPGYŰJTEMÉNYÉT, az úgynevezett „Theatrum Orbis Terrarumot“ egy belga geográfus, bizonyos Ortelius Ábrahám rajzolta és a mű pergamen-papíron, kéziszínezéssel 1570- ben jelent meg Antwerpenben. A jó Ortelius mester a maga korában híres-neves kereskedő volt, beutazta az ismert világot, s később a spanyol királyi udvarba került, ott is halt meg az 1598-ik esztendőiben. A Theatrum Orbis Terrarum egyik ritka példányát őrzi a mi parlamenti könyvtárunk. És amikor — vagy három hete — Vértes György, a könyvtár vezetője megmutatta nekem ezt a vagyont érő könyvet,_ meg- iílletődve lapozgattam a zizzemő, itt-ott már színtele- nedő oldalakat Milyen más világot rajzóit le a térképészek őse, Ortelius Ábrahám! Szerinte száraz lábbal lehet Arábiából átmenni a Nílushoz, mert a szuezi földszorost nem hasítja ketté Lesseps Ferdinand csatornája. Marokkót az ismeretlenség fehér foltja jelzi Ortelius térképén s ő így nevezi Észak-Nyugatafrika még akikor felfedezetlen országait: Barbaria. Persze Északamerifca térképén nyoma sincsen New-Yorknak, vagy Washingtonnak, ezek akkor még nem létezték; a keleti partvidéket Norombega, Ipedra és Comos, e három eltűnt város uralta. Középamerikát Uj-Spanyolországnak nevezték és a világvárosok sok-sok köve bent szunnyadt a mészkő és gránitihegyekben: az anyag, — amelyből később tégla lett, a téglából ház, a házakból^ város — az az agyag akkor még föld volt és fű nőtt rajta. Ortelius térképe azokban az években fényképezte le a világot, amikor az éppen szülés előtt és világrahozni készült Los Angelest és Sídney-t, a gyarmatbirodalmakat és tőzsdeközpontokat, hét középamerikai államot és egy várost a kék Duna partján, ahonnan én most beszélek: Budapestet... Magyarországnak akkor legnagyobb városa még Visegrád volt s Ortelius világtérképe Visegrádtól Moszkváig egyetlen nagyobb várost sem említ. Kétségtelen, hogy derék munkát végzett ez a belga kereskedő, térképe tudományos hitelességű és egyetlen kis hibától eltekintve a legapróbb részletekig pontos. Ez az egyetlen hiba is csak nekünk magyaroknak tűnik fel és akárhogy is van — büszkék vagyunk rá. Ortelius Ábrahám mester ugyanis eltévesztett egy magyar helységnevet, ferdített a helyesíráson s ez a jelentéktelen változtatás késztet engem arra, hogy beszéljek róla. Az ő geo gráf iá j á b an ugyanis a dunamelléki Paks helyett ezt a szót olvastam: Pax. És ez annyit tesz magyarul: Béke. Ahogy forgattam a pergamen-lapokat, ott, a könyvtár páncélszekrénye előtt egyszerre csak meglepett ez a különös helységnév: Pax. Az 1570-es világtérképen, egy kéziszínezésű százhetvenoldalas fóliánsban egyetlen egyszer fordul elő ez a szó és éppen a mi hazánk atlasz-részletében, a magyar Duna mellett, annak a városnak a helyén, ahol a szabadság fejedelme, II. Rákóczi Ferenc visszautasította a Habsburgok gyalázatos békeajánlatát. Elgondolkoztatott és időbe került, amíg rájöttem: miit jelent, mit helyettesít ez a szó, miért van ott a magyar térképen? Azóta három hét telt el, eközben egyszer átutaztam gépkocsin a római alapítású tolnai kisvároson és nem tudom elfelejtődi Ortelius elvétését, akárhogy is van, én ezután mindig arra gondolok majd, ha Paks nevét hallom: Pax ... Béke. ORTELIUS TÉRKÉPE elkerült a világ minden részébe. Ott van a moszkvai Lenin-könyvtárban és a londoni British Museumban, a newyorki Public Library-ban és a párisi Bibüoteque Nationale-ban, ott van Berlin nagy állami könyvtárában. Négy századdal ezelőtt egy sajtóhiba kellett ahhoz, hogy Magyarországon előforduljon, olvasható legyen á Béke-szó. És most hadd kérjem meg a világ minden könyvtárosát, aki Ortelius fóliánsát őrzi, hogy ha eddig nem vette észre ezt a sajtóhibát, ha még eddig nem javította át Pax nevét Paksira, ezután már hagyja úgy, és ha hű akar lenni a valósághoz, írja keresztbe a magyar térképen, írja feltűnő vörös ceruzával, vastagon, ezt a szót a mi hazánkra, Pax... Béke. Ez már nem sajtóhiba többé, Paks ma tényleg a béke városa és Budapest, Miskolc, Debrecen is az. Ami négy évszázaddal ezelőtt sajtóhiba volt, ma jelszó, de több, mint jelszó: a béke a te leghőbto vágyad, könny szökik a szemedbe, ha kiejted szádon a szót, gyorsabban ver a szíved is hallatára. És amit te apró betűkkel írtál a térképünkre, Ortelius, az a három piciny betű nagyon megnőtt azóta. Akkora lett, hogy egy darabka jut belőle minden emberi szívbe. Te, a mi térképünkre írtad, de ma már nemcsak a miénk, osztoznak rajta a népek, vallják és hirdetik a népek öt világrészen. HA MEGHALLGATJÁK, szívesen elmondom, hogy nemrégiben kiosztották az Egyesült Izzó irodalmi pályázatának díjait A legszebb verset annyi sok pályázó közül egy idős, 55 éves asszony írta, aki csak most lett költő, öregségére, most érlelődtek meg benne a rímek, az összecsengő szavak, most termett meg benne a költemény hangja és kikívánkozó mondanivalója. Gál Balázsnéról beszélek, erről a kékszemű, piros arcú asszonyról, aki a sált ügyesen csomózva turbánként köti meg fehér haján. A férje mázsáló, őt meg kapu- őrségre helyezték, aminek nem örült túlságosan, mert fáj a lába, olykor meg is dagadnak a bokái és neki keli kísérnie a gyári látogatókat ■ irodába, műhelyekbe. A fizetése se sok, úgy hétszáz forint' tisztán, abból bizony nem lehet nagyon nyújtózkodni. És Gál Balázs- néból, akinek fia-lánya főiskolai hallgató, a mázsamester feleségéből most egyszerre, hirtelen, költő lett. Odaült a papír elé és először a vers címét írta' le. Ugyan honnan is tudta volna, hogy a versírást nem így kell kezdeni. A strófák adják, a tartalom lepárlása a cím ... ö fordítva csinálta: felírta a papír közepére a szót „Béke“ — és verset írt alája, hat szakaszt. Sokan pályáztak, olyanok, akiknek írását már nyomdafesték is érintette, akik talán már írónak is számítanak, mégis ő nyerte meg az első díjat. Gál Balúzsné, akit ez a cím tett költővé: Béke. Mert ő erről írt verset és ösztönösen megérezte hozzá a versírás törvényszerűségeit, tudta, hogyan kell egymás mellé rakni dallamos harmóniában a szavaikat. Az igazi ihlet az, ami megszállta ezt az ötvenötéves kezdő költőt, ezt a fehérhajú asszonyt, két gyermek anyját. Ha érdekli önöket, szívesen felolvasok az ő díjnyertes költeményéből egy keveset: Verset mondok és most róla. Mily nagy varázs van e szóban: Béke! Úgy süt a nap, szinte kacag. Csicseregnek a madarak: Béke! Boldog anya, karján gyermek. Úgy örülnek az életnek: Béke! Hát így állunk, jó Ortelius Ábrahám mester! Amit te az 1500-as években a térképünkre írtál, az akkor még sajtóhiba volt. tévedés. Megszoktad, hogy ami s-'betűnket sz-nek ejtsd, így hitette el veled a csalóka emberi nyelv, hogy nekünk olyan városunk van, amelynek Pax a neve... MI, EGY KÉSŐI KOR MAGYARJAI, köszönjük neked ezt a tévedésit, te belga térképcsináló. Azt a szót írtad a mi országunk kék foltocskájára, ami legszentebb szavunkká vált, olyan szentté, mint az a másik drágá szó: haza! Azzal a szóval^ tiszteltél meg minket, amely ma költővé teszi a gyári kapuőrt, es amelyet ha kiejtünk, a gyermekünk arca, tiszta szeme jelenik meg a szóban. Ne szegyeid, haló poraidban ezt a hibát. Az en népem megérdemli a béke ajándékát! Ember György ... és a párisi válság Az indokínai béke helyreállításáról tárgyaló értekezlet tovább folyik Genfben. Kétségtelen, hogy az amerikai diplomácia azon mesterkedik, hogy a genfi értekezlet indokínai szakaszát is aláaknázza és felrobbantsa, vagy ha ez nem megy, az értekezletet obstrukciós politikával lassanként „elsorvassza“*; az ezzel ellentétes irányban működő erők azonban — a béke híveinek ereje és az ezt tekintetbe venni kénytelen erők — folytatják a tárgyalást, mert tudják, hogy a háború lángját csak a tárgyalás, a kitartó, következetes béketörekvés politikája olthatja ki. Amikor Genfben Bidault francia külügyminiszter az indokínai békés rendezés szükségességéről beszélt, félszemmel Párisra kacsintott: a szó szoros értelmében kétízben is a genfi értekezlettel zsarolta meg a Laniel-kormány katasztrófa-politikáját ellenző nemzetgyűlést. A genfi békeszólamok azonban csak arra szol gáltak, hogy ideig-óráig meghosszabbítsák a kormány vegetálását — mert ez a kormány már nem élt, csak vegetált, amint gyakorlatilag már nem is kormányzott, csak lavírozott. Bidault ugyanakkor másik szemével — a cinkos szemhunyorításával — Washington felé kacsintott: a békéről szóló szavakat nem béketettek, hanem háborús intézkedések (időelőtti újonc-behívások, a vezérkari főnök kinevezése indokínai főparancs nokká, sőt, a kipattant titok: az amerikai kormánnyal titokban megkötött egyezmény az indokínai háborúba való amerikai beavatkozásról) követték. Bidault magyarán mondva kétkulacsos politikát folytatott, — Genfben és Párisban egyaránt, — hogy megtévessze a világ közvéleményét és a francia népet. A kettős játék azonban a Laniel—Bidault— Pleven-klikk számára balul ütött ki: olyan elemi erejű volt a néptömegek felháborodása, hogy ennek meg kellett nyilvánulnia a parlamentben is. Hiába kísérletezett Laniel harmad ízben, hogy Genf be kapaszkodjék: a nemzetgyűlés már nem tarthatta oda Genf szabotálóinak szalmaszálát. A Laniel-kormány megbukott. A bizalmatlansági szavazat azt jelentette, hogy a francia nép változást kíván: olyan politikát, amely végetvei a „szennyes háborúnak" — annak a reménytelen gyarmati rablókalandnak, amely — mint a Combat című lap írta, — „hét éve szipolyozza a franciák vérét és pénzét." A Laniel- kormány bukása a „legamerikaibb1' francia kormány veresége, annak a politikának a kudarca, amely az indokínai háborút ki akarta szélesíteni és rá akarta kényszeríteni Franciaországra a Nyugat-Németország felfegyverzését jelentő úgynevezett európai védelmi közösséget. „A franciaországi politikai vihar“ — írta a kormányválságról a New York Herald Tribune című amerikai lap, — csapást jelent a Nyugat számára és jelentősége felér Dien Bien Phu elestének jelentőségével. „Kétségtelen, hogy — ha a .Nyugat1 alatt a nyugati háborús gyújtogatókat értjük, — aligha lehet vitába szállni az amerikai lap megállapításával. A Laniel-kormány bukásának jelentőségét csak növeli az új francia miniszterelnök személye. Mendes- France programmbeszédében kijelentette, hogy célja a béke. „Nemzetközi téren Franciaország a legteljesebb világossággal a békét fogja keresni" — mondotta. Ma a francia politika legfontosabb kérdése az indokínai háború vagy béke kérdése. Mendes- France ígérete és a tény, hogy ennek alapján megkapta a kormány- alakításhoz szükséges többséget, azt mutatja, hogy a néptömegek békekövetelésével ma már nyíltan szembeszállni nem lehet. A Francia Kommunista Pártnak a napokban lezajlott XIII. kongresszusán Maurice Thorez rámutatott, hogy a párt támogat bármely polgári politikust, aki kész az indokínai béke érdekében cselekedni. Ennek a politikának meg felelően szavaztak a kommunista kép viselők a péntekre virradó éjszakán annak a Mendes-Francenak beiktatására, aki éles támadást intézett a párt ellen. A kommunsita szavazatokat azonban nem Mendes-France politikai személyisége döntötte el, hanem a munkásosztály, a nemzet, a béke érdeke. Az új francia kormány megalakulása egyszersmind azt jelenti, hogy Bidault pártja, az MRP elvesztette a külügyminiszteri tárca tízéves monopóliumát, Pleven pedig a hadügyminisztérium fellegvárát. A francia nép azt várja, hogy a Mendes-Fran- ce-kormány ne elődjei nemzetáruló politikáját, hanem francia politikát folytasson. A válságból valóban kivezető utat, a békekormány útját a Francia Kommunista Párt ielölte meg. A nép ezt a programme: — s változás programmját követeli.
