Szelényi Ödön–Szimonidesz Lajos szerk.: Theologiai Szaklap 16. évfolyam, 1918 (Budapest)
6-7. szám - Református hittudományi oktatás. Dr. Zoványi Jenőtől
— 163 — miért kellett a gyakorlati bibliamagyarázat részére egy-egy, sőt ennek is tullicitálásával az egyetemi tantervben két-két órát lefoglalni a III. és IV. éves hallgatók drága idejéből, s másfelől jobb sorsra érdemes tudós és eszes embereket arra kárhoztatni, hogy ezt az időt tudományos, elméleti előadás helyett a legkisebb fajsúlyú egyházi szónoklat gyakorolgatásával töltsék el, mikor ennek is a seminariumi gyakorlatok közé kellene utalva lennie. Bizonyosan ez a túlzott mértékű hódításokat tevő gyakorlatiaskodás okozta azt az összes egyetemi protestáns theologiai karokon páratlanul álló intézkedést, hogy a gyakorlati theologiára hét tanszék közül kettő alapíttatott a debreceni egyetemi fakultáson, jóllehet a gyakorlati theologia körébe tartozó tudományok közül az egyházalkotmánytan, vulgo egyházjog nem is osztatott be egyiknek sem a tárgyai közé. Midőn az egyháztörténetre csupán egy tanszék telt, igazán feltűnő és a dologhoz értők előtt méltán nem csekély visszatetszést és lekicsinylést keltő az a kellő szükség nélkül alkalmazott bőkezűség, mely az adott körülmények között valósággal pazarlásszámba ment. De térjünk vissza a konventi tanterv jellemzéséhez! Hogy mekkora túlterhelést okoz ez a tanterv a hittanhallgatóknak, arra nézve elegendő annyit mondanom, hogy csupán a feltétlenül kötelezők gyanánt előirt óráiknak minimalis száma a tanfolyam négy évére egyenlően elosztva hetenként nem kevesebb, mint 28 óra. Ott van aztán a nem kötelezett tárgyak egész serege, amelyek néhány órát szintén lefoglalnak mindenkitől. Vegyük hozzá, hogy az egyetemen a tudományoknak egy tekintélyes része magasabb óraszámmal adatik elő, mint a theologiai akadémiákon-, és hogy a tiszántúli egyházkerület u. n. lelkészképző intézetében sem azért vannak alkalmazva tanerők, hogy ne hallgassák őket a növendékek, akik ez intézet helytelen szervezeténél fogva — sajnos ! — azonosak az egyetem hittudományi karának hallgatóival. így aztán tisztában lehetünk vele, hogy a hetenként negyven óra körül járó hallgatásnak annyira ki kell merítenie minden hallgatót, hogy e mellett teljességgel nem várható tőlök sem' magán tanulmányozás, vagyis önképzés, sem kötelezett tanulmányaikban való elmélyedés, egy-egy lelkök előtt felötlő kérdésben való utánjárás. A végén is az az eredmény, hogy nemcsak mohó tudományszomjat és alapos tájékozottságot nem sajátíthatnak el, hanem ellenkezőleg torkig telnek egyszersmindenkorra minden tudománynyal és soha többé nem áhítoznak utána. Ennek minél előbb elejét kell venni, még pedig gyökeresen, a kötelezett óraszámok alapos leszállításával, ami egyetlen elképzelhető módja a segítésnek. A már elmondottakból is következtetni lehet, hogy legelső sorban a gyakorlati theologia köréből óhajtandó kevesebb elfoglaltatás. Szerintem tökéletesen kielégitne minden jogos kivánalmat, ha a gyakorlati bibliamagyarázatnak a többi seminariumi foglalkozás közé helyezésével és a „bevezetés a lelkipásztorkodásba és belmisszióba" c. ujsütetü konventi tudomány mellőzésével a u*