Szelényi Ödön–Szimonidesz Lajos szerk.: Theologiai Szaklap 16. évfolyam, 1918 (Budapest)

4. szám - Vallásos élmény és művészi ihlettség. Szelénvi Ödöntől

Vallásos élmény és művészi ihlettség. A

modern theológia érdeklődése központjában egy idő óta a vallásos élmény vagy tapasztalat fogalma áll, mellyel gyakran együtt jár a vallásos megismerésnek a kérdése. Mindkét kérdés igen bonyolult és kielégítő elemzését egyelőre nem igen sikerült adni. Mi sem kecsegtetjük magunkat azzal, hogy a vallásos tapasztalat rejtélyét egyszersmindenkorra megfejtük és azért meg leszünk elégedve azzal, ha — főleg az esztétika köréből vett analógiákkal — valamivel hozzájárulhatunk titkainak a felderítéséhez. E célból nézzük először a vallásos tapasztalat fogalmát. Az eddigi irodalomból kitűnik, hogy rajta kétfélét értenek; Isten közvetett és annak közvetlen megítélését. Az elsőt elfogadja a theologia pozitív iránya is, a másikat inkább csak u. n. misztikus irány.

1 Az utóbbi vallja az egyénnek az Istennel való igazi, reális érintkezését, mely a lélek belsejében megy végbe — a misztikusok leirása szerint — Isten és a lélek teljes egybeolvadásához vezet. Ennek pedig az a következménye, hogy az egész élményt erotikus színekkel szeretik festeni. Ezzel szemben a pozitív irány is operál a vallásos tapasztalat fogalmával, sőt még misztikus vonást is enged meg a vallásban, de vallásos élmény fenti határozmányait : a bensőséget, a közvetlenséget, továbbá az azoktól folyó abszolút bizonyosságot helyesbiti, illetőleg tagadásba veszi. A bensőségre nézve elismerik, hogy Isten hatásainak csakugyan belső lelkünket kell érniök, mert enélkül a kegyesség értéktelen. A misztika csak jobban hangsúlyozza azt a vonást, mint minden más szellemi vallás. De már tagadják a vallásos élmény közvetlenségét, midőn árra utalnak, hogy mivel Isten végtelen, valami véges közegnek kell az érintkezést létesíteni, ez pedig az emberi lélek, amivel pedig közvetlen igénye megdőlt. És mivel az élményben tkp. önmagunkat (lelkünket) éljük meg, mint jelenséget, abszolút önbizonyosságról sem lehet szó. Ezzel szemben az ev. egyházias álláspont azt vallja, hogy a világfeletti Isten megélésének legszilárdabb hordozója Jézus Krisztus a megváltó. Benne Isten mint a tökéletes jó akarata lép elénk, mely a bünt megbünteti és mégis az embert magával kiengeszteli. így emelkednek aztán a keresztyénség központi vonásai : a bün, kegyelem, megbocsátás, megszentelés döntő érvényre. 1 A következőkről, Koepp : Mystik, Qotteserlebnis und Protestantismus. Berlin Lichterfelde 1913. 24 s. k. és U. az. Joh. Arndt : .Berlin 1912. 264 s. k