Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

D. Schmidt Károly Jenőtől: A reformáció alapelvei

78 D. Schmidt Κ. J. Amit Isten kegyelméből tulajdon nehéz lelki küzdelmében megtapasztalt és megragadhatott: hogy a bűnös ember a keresztfán szerzett engesztelő áldozatban, tehát nem holmi személyes érdemek folytán, kegyelemből már itt a földön is bizonyossá lehet örök üdve felől s hogy eme bizonyságot hitében ragadja meg, mely az igén és a szentségeken, tehát Isten személyes tanúbizonyságán nyugszik: ezt akarta Luther a keresztyénségnek visszaadni — és semmi mást. S ezt meg is tette. Nem az volt Róma nagy vétke és veszte, hogy a lelkeknek kevés szabadságot engedett, sokkal inkább az, hogy elvonta tőlük a legfőbb jót, az egyedüli vigaszt a bűn s a halál eme világában, az Istennel való kiengeszteltség bizonyosságát. Róma ugyanis oda utalta őket, hogy maguk érdemeljék ki üdvüket. De itt nem lehetett többé bizonyosságról szó. Legfeljebb arról, hogy az ember bízott az egyházban, hogy az majd a hiányzó érdemet pótolja s az indulgencia által segít rajta. No ez keserves vigasztalás volt annál is inkább, mert ezt a bűnbocsánatot is ki kellett „érdemelni" tudniillik pénzzel megfizetni. Az evangélium vigasztalását, hogy Istennel már és minden időkre/:/ vagyunk engesztelve, ezt elhallgatták. Sivár és vigasztalan üzérkedéssé lett ott a keresztyénség. A hit nem volt többé víg bizonyossága Isten kegyelmének, hanem remegő helyeslése annak, amit az egyház tanított, parancsolt, igért. Kényelmesen érézhették magukat ebben a névleges keresztyének nagy tömegei, akik, mint ma is, nem keresnek többet a kegyesség látszatánál. De a valóban kegyes, üdv után sóvárgó lel/ek elepedtek, nyomorúságos helyzetben voltak . . . Itt, itt volt a régi egyház bűne. Hűtlen sáfár volt. A Krisztusban nyújtott isteni kegyelemnek reá bízott édes evangéliumát nem őrizte megtisztán. Igenis azt vethetjük szemére, hogy a nemes kincset bűnös hatalomvágyból megrontotta s a keresztyénséget így körülbelül ellentétévé változtatta. Ki segíthetett itten? Csak maga Isten. Sősegített is a reformáció által. Isten nevelte, a szükség késztette ráLuthert, hogy hozzálásson. A kegyes lelkek pedig mind hozzá szegődtek. Olyan -volt ez, mint egy föllélekzés, mint az ujjongás szava a keresztyén világon át, mikor annyi évszázad után megint tisztán és világosan hallották: a hit által üdvözölünk; a hit által már itt is! S Luther eme bizonyságtétele, a reformáció bizonyságtétele még nem némult el. Hál' Istennek, mi is halljuk, mi is köszönjük a reformációnak a legfőbbet, ami a földön részünkké lehet. Ha ezért a nyugati keresztyénségnek Róma megrögzöttsége miatt külsőleg el is kellett válnia: az áldás, hogy a tiszta evangélium újra részünkké lehetett, kiegyenlíti ezt a veszteséget. Igen azért örülünk, hogy az evangélium az evangélikus egyházban s szentíráshoz hű hitvallásban biztos helyet lelt. Azért örülünk, hogy tagjai vagyunk ennek az egyháznak, melynek igehirdetése, tanítása, kátéja, énekei, imái, józan lelkivezérlete, mely a mély, de minda-