Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

D. Schmidt Károly Jenőtől: A reformáció alapelvei

A reformáció alapelvei. 79 mellett tettrekész kegyességre irányul, túlbuzduló hálával tölti el azokat, akik mindezt tapasztalatból ismerik. Egyáltalában. Milyen üres és sivár volna egész életünk az örök javak nélkül, melyeket egyházunk nyújt. Milyen elsatnyult volna az emberiség és népünk is, ha Isten igéje nem élesítené lelkiismeretünket s nem töltene el a megszentelés erőivel. Hogy csak egyet említsünk: a mai ember tettrekészsége, sőt az emberi szellem minden terméke, melyet mint a „felvilágosodás" gyümölcsét szeretnek magasztalni és csodálni, nem képzelhető a reformáció nélkül, az egészséges evangelíkus kegyesség, egyházunk nevelő tevékenysége, a földi hivatásnak, mint Isten szolgálatának megbecsülése nélkül, melyre Luther tanított meg, a melyet életével példaképül állított. Maga Róma sem maradt érintetlenül Luther hatalmas bizonyságtételétől, habár az evangéliumot el is utasította. Sokat tanult tőle, keresztyénebbé, szellemibbé lett, de azzal csábítóbbá és veszélyesebbé is. Valóban minden okunk meg van ahhoz, hogy a reformáció négyszázéves jubileumát mint nagy hála- és örömünnepet megünnepelhetjük. Bár volna a hála igaz. Ne lenne puszta nagyképüsködés, se üres szólásmódokkal való dicsekvés és tündöklés, hanem mély bensősséggel való megélése és megragadása mindannak a dús áldásnak, mely a reformációban, drága egyházunkban és fenséges hitvallásában van. Mindenekelőtt természetesen bűnbánó, alázatos beismerése annak a könnyelműségnek, mellyel a vallás dolgaival bánunk. Nagyon sokan vannak, akik magukat, hangsúlyozva, protestánsoknak vagy lutheránosoknak nevezik, de keresztyénségíik nem terjed tovább annál, hogy külsőleg részt vesznek az egyház megszokott ténykedésében. A keresztyénség náluk egy dolog a sok más mellett, mint a művelt embernél a kalap, vagy a keztyű. Meg vannak elégedve, ha bizonyos alkalmakkor mondhatják vagy gondolhatják: hiszen én is kerestyén vagyok. Igen, megelégednek vele s már „jó keresztyéneknek" tartják magukat, ha ide s tova tisztességesen élnek s a törvényekkel nem kerülnek összeütközésbe. Gyalázatos ez a dermedt és nyomorúságos állapot! Ez lényegében nézve ugyanolyan, mint a külsőleges „keresztyénség", melyet Luther, s joggal, egészen könyörtelenül feldöntött. A vallásnak megint fődologgá, központtá, egész személyiségünket hordozó erővé kell lennie. Azt hiszem, ez a háború eléggé példázta, hogy az ember értéke önmagára és a közösségre nézve nem abban van, hogy mit tud, mit bir, mit végez, vagy minek látszik, hanem abban, ami valóban. De csak ugy vagyunk valami, ha kegyesek vagyunk, kegyesek Luther értelmében: mélyen áthatottak érdemtelenségünktől Isten előtt s a hitben mégis bizonyosak a felől, hogy a Jézus érdeméért Isten kegyelmében vagyunk. Ápoljuk ezt az alázatos és férfias kegyességet, mint lelkünknek üdvös titkát s egész életünknek hajtó erejét. És amennyiben épen az evangélikus egyház s ez időben egyedül