Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Alkalmi közlemények - Szelényi Ödöntől: Reformáció

ι ^ 74·.'* . Lic. Dr. Szelényi Ödön. >— ^ ő e kör legnagyobb hérosza. Azonban az ő értéke is eiső sorban vallásos egyéniségében van, ő elsősorban vallásos reformátor és '•csak másodsorban kulturherosz. Hiába vádolják azzal, hogy nem mind új; amit tanított, amire törekedett, a lényeges az, hogy komolyan vette, életét vetette kockára meggyőződéséért, amint ő maga bűntudata mélységéből fölemelkedett az Isten szerető kegyelmébe vetett sziklaszilárd hitéhez, úgy súlyos erkölcsi válságban sínylődő korát övezette az egyetlen biztos fundamentumhoz: Jézus Krisztushoz. Kiindulópontja, ahitáltali megigazulásnak lényege, hogy az ember, ha semmisnek látszik is a maga gyarlóságában az Isten szine előtt, hite mégis biztosítja Isten befogadó kegyelméről, megbocsátó szeretetéről. Ez élmény első következménye a vallás bensőitése, szellemivé tétele volt. Természetes volt aztán, hogy ezen föltétlen istenbizalom jegyében az ember élete is egészen új irányt vett: új élet ideál jelenik meg, melynek fényében minden polgári foglalkozás felmagasztosul, a világi élet minden terrénuma új értelmet nyer. Ez a programm azonban csak fokozatosan valósulhatott meg, szükség volt Kálvin nagy jogi és szervező elméjére és az ő energiájára és sok más jeles egyéniség munkájára. Noha Luther alapelvét csak egy új egyház alapításával tudta keresztül vinni és így beláthatatlan örök időkre megbontotta a keresztyén egyház egységét - közvetve előmozdította a régi egyház reformációját is, mely természetesen felülről történt a tridenti zsinat és a jezsuitarend megalapításával, mégis bizonyítékául annak, hogy a reformálás egyetemes sziikségérzetböl fakadt. A mozgalom következménye volt a vallásosság mélyülése mindkét oldalon, a teologia újjászületése, de vele együtt a felekezeti ellentétek kiélesedése. Ezért támadják Luther művét a világi kultúra zászlóvivői korunkban azt állítván, hogy reformjával útját állotta a renaissancekori világias szellemű műveltség diadalának és így két századdal visszavetette az emberi ész emancipációját; illetőleg megnyújtotta a középkort. Ε támadók azonban megfeledkeznek arról, hogy a renaissance esztetikai — tudományos életideálja nem találta „meg az utat egy új erőteljes erkölcsiséghez" ;— úgy hogy Luthernek szerepe e tekintetben emlékeztet Sokrates fellépésére a szofistákkal szemben, egy positiv ideált tartván egy vajúdó nemzedék elé. Íme, Luther és az ő reformációjának jelentősége elsőrenden vallásos erkölcsi téren van, de tette szükségszerűen más területekre is kihatott. Aki ugyanis a középkori egyházat megtámadta, az az egész középkori kulturát is megbolygatta, sőt szinte akaratlanul az egész középkori világnézetet is megingatta. így megy át a harc fokozatosan társadalmi, tudományos és politikai térre. Ezt a fejlődést Luther maga legfeljebb csak bevezeti, de minden romboló és a társadalmi rend felforgatására törekvő újításnak ellene szegült, bár tudta, hogy sok gyanúsítás éri miatta. Mindenkép rajta volt, hogy művét a meghamisításoktól távol tartsa, nem gondolt politikai reformra, mint Kálvin és Zwingli, mert népét még nem tartotta rá elég érettnek. Bár meggyőződése