Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Alkalmi közlemények - Szelényi Ödöntől: Reformáció

Reformáció. Zord időkben, nemzetek gigászi viaskodása, erkölcsi és anyagi értékek szörnyű pusztulása közben készül a protestantizmus megülni a reformáció négyszáz éves fordulóját. A világháború változatos eseményei közepette felváltva zendült meg ajkunkon Luther két éneke: „Bűnösök hozzád kiáltunk a mélységből" és az „Erős várunk" és így ezzel is bizonyosságot tettünk róla, hogy hitünk föntartja összeköttetését történeti múltjával. Valóban a XVI. század reformációja mai szemmel tekintve sem lehet antikvált dolog, hanem benne oly mélységes életproblémákról van szó, melyekkel minden nemzedéknek, sőt minden öntudatos embernek minden korban le kell számolnia. De vigyázzunk, hogy a reformációt el ne színtelenítsük azáltal, hogy eleve mindenféle politikai, társadalmi, tudományos törekvést beleviszünk, holott az elsősorban vallási megújhodás, tehát egyoldalú mozgalom, mely csak később terjedt át más'területekre, részben a reformátorok akarata ellenére. Mint a vallás és egyház megjavítására célzó törekvés, a reformáció nem ismeretlen Luther előtt sem, hisz a középkori egyházban folytonosan mutatkoznak reformkísérletek, de ezek közös vonása az volt, hogy az egyházon beiül eredményt nem értek el és legfeljebb az aszketikus ideál erőteljesebb érvényesítését küzdötték ki, tehát a kolostorban végződtek. Közvetlenül Luther előtt pedig jeles humanisták Marsilio Ficino, Colét és Erasmus álmodoznak a keresztyénség renaissance-sáról az új szövetséghez való visszatérés által, de kénytelenek voltak félúton megállani, mert a róm. kath. egyház egy ilyen programmot, mely hivatalos tanát, hierarchiai szervezetét, kettős erkölcsi ideálját és legfőkép tekintélyét veszélyeztette, el nem fogadhatott. Luther is azt hitte eleinte, hogy az egyházon belül érhet célt eszméivel, csak mikor látta, hogy nem lehetséges, sz?kadt el kényszerűségből, vérző szívvel attól a régi egyháztól, melyhez a kegyelet annyi szála fűzte. Ingadozásai az 1517—1521 évek között ép ezen lelki állapotából magyarázhatók; és igy csak dicséretére válnak. Luther ugyan nem maga a reformáció, Zwingli, Calvin, Melanthon nagy munkáját — nem is szólva e legnagyobbak jeles munkatársairól — feltétlenül hozzá kell számitanunk, mint az elért eredmények résztényezőit, de Luther a reformációhoz való törhetetlen akaratot testesíti meg és ennyiben