Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)
Pröhle Károlytól: Schaeder theocentrikus teológiája
168 Pröhle Károly. mely Isten fenségi hatalmára vonatkozóan annyi hamis képzettel ismertet meg bennünket. Ezen a ponton kénytelen vagyok Schaedemek igazat adni, noha egyébként én sem vagyok barátja a theocentrikus gondolat túlfeszítésének. De menjünk tovább. A bizodalmas hitnek mint az istenélmény szubjektív tényezőjének theocentrikus természetéből, abból, hogy ez a bizodalmas hit mindenestől az Ige által közvetített isteni Lélek hatása az emberi Lélekben, következik, hogy ennek a bizodalmas hitnek a bizonyossága a legfőbb, de egyszersmind teljesen kielégítő bizonyosság, melyet Istenre nézve elérhetünk. Ez a bizonyosság biztosan nyugszik önmagán, vagy jobban mondva, a maga theocentrikus alapján s ezen az alapon diadalmasan állja meg helyét az emberi gondolkodás és világtapasztalás ellentétes motívumaival szemben is. A Feuerbach-féle illusionizmus vádjával szemben is, mely ellen az anthropocentrizmus a maga elméleti fegyvereivel hiába küzd, csak ez a theocentrikusan értelmezett hitbeli bizonyosság állít bennünket biztos alapra. Sem a theologiai elméletben, sem a vallásos élet gyakorlatában nem az a dolgunk, hogy hitünk igazságát bebizonyítsuk, elméleti módon demonstráljuk, hanem hogy bizonyságot tegyünk hitünkről, bizonyságot tegyünk arról az Istenről, akiről a hit által megbizonyosodtunk. Itt minden έκ πίστεως εις rJ.azv/. hitből hitbe végeztetik el. De ugyancsak a hitbeli bizonyosság theocentrikus természetéből, abból, hogy ezen a hitbeli bizonyosságon keresztül nézve. Isten úgy áll előttünk, mint a mi életünknek és egész világunknak föltétlen ura, aki mindenestül kezében tart bennünket s azt az egész világot, melyhez tartozunk, következik hitünknek az a szükségérzete is, hogy ennek a föltétlen Urnák a keze-munkáját, léte, hatalma, fensége nyomait, jeleit fedezze fel mindenütt, a természet és a történet világában egyaránt; hiszen ez az egész világ annak a fenséges Istennek a világa kell, hogy legyen, aki bennünket a vallásos élményben az Ige által személyiségünk középpontjában megragadott és magának alávetett s azért lehetetlen, hogy velünk együtt ez az egész világvalóság is bizonyságot ne tegyen a maga uráról. Schaeder szerint a világvalóság bőséggel elégíti ki a hitnek ezt a szükségérzetét s ezzel igazságot igyekszik szolgáltatni annak az igazságnak, amely a régi theologia naturalis törekvésében benne rejlik s amely az ó-egyházi dogmatika articuli mixti-nek nevezett fejezeteiben is sajátságosan érvényesült. De figyeljünk a különbségre. A régi tlieologia naturalis-t az a meggyőződés vezette, hogy a természetes emberi gondolkodás és világtapasztalás útján a hitnek mintegy megkerülésével közvetlenül emelkedhetünk föl Isten ismeretéhez, úgy hogy az, amit a hit igaznak tart, ilyen módon objektiv tudás tárgyává lesz. Schaeder ebben az értelemben a theologia naturalis-t föltétlenül elutasítja magától. Sőt hibáztatja Schlattert is, aki dogmatikájának különösen első részében tudvalevően bőséges anthropologiai anyagot dolgozott fel theologiai érdekből, de
