Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Pröhle Károlytól: Schaeder theocentrikus teológiája

Schauder theocentrikus theologiája. 163 vették, hanem általában az isteninek, az istenismeretnek döntő jelentőségű mértékévé tették, úgy hogy a vallásos viszony súlypontja önkénytelenül és sokszor öntudatlanul az emberi tényezőre terelődött át s az ember a maga véges személyiségével, érdekeivel, szükségleteivel, vágyaival, követeléseivel került a vallásos viszony középpontjába. Ennek következményeképen az embert a vallásos viszonyban csak Isten jósága, gondviselése, bűnbocsátó és üdvösségosztó kegyelme érdekli igazán, mig Isten abszolút fensége, hatalmassága, királyi dicsősége, sőt bizonyos mértékben lesújtó szentsége is háttérbe szorul; az érdeklődés szinte kizáróan az üdvösségtörténetre központosul, mig Isten dicső fenségének, királyi hatalmának, jóságának, bölcseségének nemcsak a szentírásban, hanem a természetben és az emberi történetben feltáruló gazdag megnyilatkozása a tekintet előtt elhomályosodik. Ennek az egyoldalú anthropocentrizmusnak a szerző szerint csak egyik válfaja az egyoldalú christocentrizmus, mely a bűntől való szabadulás egyoldalúan uralkodó vágyának hatása alatt egész figyelmét a Krisztusban megvalósult megváltásra és kiengesztelésre fordítja s a theologiának ép úgy, mint a vallásos életnek a sarkpontjává a bűn és a kegyelem tényét teszi. Ha ennek az anthropocentrikus felfogásnak a következményeit megvonjuk, -akkor, bármennyire szellemivé finomítjuk és idealizáljuk is az ember vallásos szükségleteit és erkölcsi érdekeit, tulajdonképen oda jutunk, hogy a vallásos viszonyban Isten van az emberért, Isten szolgálja az embert, biztosítja az ember üdvösségét és legfőbb erkölcsi érdekeit s a vallásos élet a finomabb egoizmus és utilitarizmus jellegét ölti. Ezzel szemben Schaeder theocentrikus felfogása azt a követelést foglalja magában, hogy úgy a theologia felépítésében, mint a vallásos életben jobban, mint eddig, érvényesüljön az Isten abszolút fe.iségére, királyi hatalmasságára és dicsőségére való tekintet, hogy amint a vallásos viszony középpontjában minden eleven vallásos tapasztalás szerint nem az ember áll a maga korlátolt lényével, hanem Isten a maga abszolút fenségével, uralkodó királyi hatalmával, ki előtt az ember kicsinnyé törpül még akkor is, ha Isten szeretetét és kegyelmét látja magára irányulni: úgy a theologiában is ne az emberi alanyiság a maga még annyira átszellemült vallásos-erkölcsi szükségleteivel és érdekeivel legyen az isteninek, az istenismeretnek a mértéke, hanem Isten valóságos önkinyilatkoztatása, mely az ember üdvösségére célzó, szorosabb értelemben vett üdvtörténet körén kívül is kimeríthetetlenül gazdag szemléletességében áll előttünk. Ezzel együtt jár aztán az is, hogy nemcsak az istenismeret terén tűnik fel előttünk teljesebb, átható világosságban Isten királyi nagysága, hanem egész életünkben is jobban érvényes' 1 az ember Istenért-valóságának a gondolata, a „für uns" mellett a „für Gott", az a gondolat, hogy a vallásban nem az Isten van az emberért, hanem az ember az Istenért, hogy az isteni kegyelem által kiengesztelődött vallásos