Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Pröhle Károlytól: Schaeder theocentrikus teológiája

164 Pröhle Károly. tudat tétlen quietizmusát az Isten dicsőségére teljes odaadással munkálkodó aktiviznuisnak kell felváltania. Amint ebből látjuk, a szerző a maga theocentrikus theologiájával nemcsak a tudományos elméletet akarja szolgálni, hanem a gyakorlati keresztyén életet is, hogy mindegyiket megszabadítsa bizonyos egyoldalúságoktól, melyek az anthropocentrizmussal függenek össze. De épen mivel ismeri ezeknek az egyoldalúságoknak az erejét, azért ő maga sem riad vissza alapgondolatának némiképen egyoldalú érvényesítésétől, amint ezt munkája második főrészének előszavában jóleső nyíltsággal ki is mondja. A szerző föntebb jellemzett theocentrikus alapgondolatát, amint említettük, mindenekelőtt kritikai mértékül alkalmazza Schleiermacher s az azóta kifejlett főirányok theologiai alapelveire munkájának egész első főrészében és pótlólag a második főrész bevezetésében. Schleiermacheren kívül sorra kerülnek az erlangeni theologia (Hofmann és Frank), Seeberg és Grützmacher, a biblicizmus (Cretner és Kaehler), Ihmels, Ritsehl, Herrmann, Jul. Kaftan, Höring, Th. Kaftan, a vallástudományi irányzat (Tröltsch, Seil), a filozofus Dilthey, Schlatter, Heim. A szerző nyilván arra törekszik, hogy az eltérő rendszerekben is igazságosan elismerje azt, amit a saját álláspontjáról elismerhet, de annál kérlelhetetlenebb következetességgel mutatja mindegyik rendszernek anthfopocentrikus korlátozottságát. Ez a kritikai áttekintés még némi egyoldalúsága mellett is kétségkívül igen tanulságos adalék a legújabbkori theologia történetéhez s igen jó bevezetésül szolgál a szerző saját álláspontjának rendszeres kifejtéséhez. Ezt a kritikai munkáját ezen a helyen részletesen nem ismertethetjük. Csupán azt említjük meg, hogy Schaeder maga eredetileg a biblicizmus köréhez tartozott s azért nem csekély föltűnést keltett az a kemény kritika, mellyel a többiekével együtt ennek a munkáját is illette. De tagadhatatlan, hogy Schaeder a saját álláspontjáról itt is következetesen járt el s ezzel mint önálló, markáns theologiai egyéniség bontakozott ki. Ezek után már most munkája második főrészének „Mittel und Art der Erkenntnis Gottes (theologische Methode)" cimü derékrészére, alapgondolatának rendszeres kifejtésére kell fordítanunk főfigyelmünket. Tagadhatatlan, hogy noha Schaeder nem olyan mestere a rendszeresítő technikának, amilyen pl. Frank vagy Kaehler, theocentrikus alapgondolatát módszeres szempontból imponáló következetességgel fejti ki. Az a kérdés, mely itt a szerzőt foglalkoztatja, a theologiai alapkérdés, hogy t. i. mi módon jutunk Isten ismeretére és minemű az az istenismeret, amelyre a helyesnek felismert úton eljuthatunk. Az istenismeretre vezető utak sorából mindenekelőtt kritikai módon kizárja nemcsak az emberi kultura történetét, hanem az általános vallástörténetet és a valláslélektant is. A tárgynak megfelelő szigorú tudományos módszer szerint sem az egyik, sem a másik nem termel olyan eredményeket, amelyek