Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)

Kiss Jenőtől: Az antihellenistikus apológia az őskeresztyén egyházban Quadratus-tól Lactantiusig

Az antihellenistikus apológia az öskeresztyén egyházban. 47 mészettől fogva mindenkinek van belátása. Nem a kutató személye jön tekintetbe, hanem az igazság, amit kutat

1 (16). Nem akarja ezzel azt mondani, hogy az igazság kutatása csak a keresztyéneknek kiváltsága. A filozófusok ezt épen oly joggal megtehetik, de hiszen mielőtt a filozófusok ismertekké lettek, ők is egyszerű plebejusok voltak, akik csak az ész erejével küzdötték fel magukat arra a polcra, amelyen állnak, (ib.) Ha Cecilius felfogása szerint az „ismerd meg önmagadat" filozófiai elv elégséges, úgy erre azt válaszolja, hogy a körülöttünk levő világ ismerete nélkül önmagunkat sem ismerhetjük meg. Amint az állampolgár a társadalomnak csak úgy lehet hasznos tagja, ha tisztában van az állam és hasonló intézmények mibenlétével, úgy általában az emberi társadalomnak csak úgy lehet valaki hasznos tagja, ha azon kérdésekről, amelyek kell, hogy mindenkit érdekeljenek, világos ismerete van. (17)"

2. Nem csak jogos tehát, hanem szükséges is, hogy a keresztyének a végső dolgokra vonatkozólag Ítéletet mondjanak. Sőt még tovább megy. A filozófusok e kérdésekben nem értenek egyet egymással, míg a keresztyének egyetértenek. A filozófusok csak törekesznek az igazság után a keresztyének birtokában vannak. (38.) Az ő bölcseségük, bár nem a filozófusok köpenyébe burkolt, feleletet tud adni e nehéz kérdésekre

3. (ib.) így állítja fel a következtetést: mivel a filozófusok az igazság megismerésére nem jutottak el és mivel a keresztyének az igazságot megismerték, ezt csak isteni segítséggel tehették. (34). Tertullianus. A változott viszonyok - a filozofáló Athén helyett a gyakorlatias érzékű Rómában vagyunk, -- nála is több tekintetben megváltoztatott eljárást követelnek apologetikai szempontból. Az abstract bizonyítási mód helyett a gyakorlati lép előtérbe, és Tertullian, a púnok forró vérű fia már származásánál fogva is inkább hajlik ez utóbbi irány felé, és megtalálja a helyes fegyvert, amellyel az igazságára büszke Rómát megsebezheti. A keresztyének ellen szórt vádak legnagyobb részt a keresztyének erkölcstelen, államellenes életére vonatkoznak. Olyan embereknek, mint ők, egyáltalában nem szabad létezniök (Ap. i.) Ezért „Apologeticum-át" oly célból irja, hogy, mivel már a nyilvános védekezés nincs megengedve, legalább egy ilyen néma írással siethessen a keresztyének védelmére

4 (1.) Mint a keresztyének védő ügyvéde utasítja vissza a hazug rágalmakat, és mondja, hogy ott, a pogányok közt, a vádlók közt keressék azon bűnöket, amelyekkel őket vádolják. Ezt az erőteljes hangot azért is szükségesnek véli, mert mint a „De testimonio animae" című szintén apologiai jellegű művében 1 ... cum non disputantis auctoritas, sed disputationis ipsius Veritas requiratur. 2 . . . quod ipsum (hominem nosse se) explorare et erudere sine universitatis inquisitione non possumus . . . nec possis pulchre gerere rem civilem, nisi cognoveris hanc communem omnium mundi civitatem. 3 Nos non habitu sapientiam, sed mente praeferimus. 4 . . . Liceat veritati vei occulta via tacitarum literarum ad aures vestras pervenire.