Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)

Kiss Jenőtől: Az antihellenistikus apológia az őskeresztyén egyházban Quadratus-tól Lactantiusig

Az antihellénistikus apológia az őskeresztycn egyházban. 45 nélkül. Ha tehát a földmives a földben, a hajós a hajóban, a beteg az orvosban bizik, miért nem akar Autolikos az Istenben bizni? (1. 13.) Ezen alapvető jellegű, értékes nyilatkozatok után igyekszik nagy vonásokban a keresztyénség és a filozófia állításait egymásmellé helyezni abból a célból, hogy a keresztyén tannak az igazságát az ész Ítélőszéke előtt is kimutassa. Már első tekintetre is láthatjuk, a hogy görög filozófusok összeírnak mindenfélét, hogy hiu dicsőségre jussanak. (III. 1.) De törekvésük positiv eredménynyel nem járt (III. 2.), hiszen a legfontosabb kérdésekben ellenkeznek egymással (III. 7. 8.), sokszor ugyanaz az iró ellenmond önmagának. (III. 3.) A „filozófusoknak tévedéssel teljes karában" ehhez hasonlót gyakran találhatunk. (III. 6.). Még az erkölcsös Plátó is állít olyan tételeket, melyeket nem lehet elfogadni, (ib.). Azután ami a fődolog, a görögök önmagukra hivatkoznak, a keresztyének az írásra, amely idősebb az egész görögségnél, s így tudatosan, vagy öntudatlanul használták azt (II. 12), s épen az mutatja ezen írások isteni eredetét, hogy használásuk révén sem tudtak olyan eredményre jutni, mint a keresztyének. (II. 10). Az ember egyszerűen nem tudja utánozni ez iratokat. (II. 12). A keresztyén bölcseség kényszeríti hiveit, hogy az alapelveknek megfelelően éljenek. (III. 15), s ha látszólag a sokratesi alapelvet állítja is fel: az igazságot csak meg kell ismerni, hogy elfogadjuk, hozzá teszi, hogy épen ez a megismerés nem történhetik önerőnkből. Minucius. Ha mindjárt ő vele a latin apologetákhoz és így többé kevésbbé más gondolatvilágba jutunk, mégis épen közte és Theophilus közt több közös vonást találhatunk. Az ő „Octaviusa" sein a pogány felsőbbséghez intézett védőirat, hanem baráti körben lefolyt beszélgetés. Nagy rhetorikai és költői erővel rajzolja meg a megfelelő keretet, amelyben Octaviust, aki a keresztyénség ügyét védelmezi, Ceciliust, aki azt támadja, és saját magát is az Ostia mellett fekvő tenger partján mutatja be, ahol a pogány Cecilius egy Serapis kép felé tisztelete jeléül csókot vet. Octavius ezt nevetségesnek tartja, mire egy elejétől végig érdekes beszélgetés, vitatkozás veszi kezdetét melyben Cecilius álláspontját igazolja, de csakhamar áttér a keresztyénség támadására. Amennyiben párbeszédről van szó, feladatunk szempontjából szükséges a beszélgetés eredményére tekintenünk, hogy így a szerzőnek a keresztyén hit védeleméről való felfogását megismerjük. A párbeszéd végén Cecilius beismeri, hogy Octavius legyőzte, és megváltoztatja véleményét az istenségre vonatkozólag. Ez a körülmény látszólag ellen mond az apológia értékéről és elérhető eredményeiről az eddigi apologetéknál talált felfogásnak, mert hiszen a pogány Cecilius intellektuális megfontolások utján tér meg; csakhogy nem szabad figyelmen kivül hagynunk egyfelől, hogy Cecilius maga is beismeri az emberi értelem gyengeségét a legfőbb dolgokra vonatkozólag, úgy, hogy az indifferentizmus álláspontján áll, s az atyák vallását csak azért tartja meg, mert jobbat nem ismer, másfelől pedig, hogy, bár beismeri Octavius felsőbbségét,