Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)

Zoványi Jenőtől: A protestantizmus továbbterjedése és egyházi különválása Erdélyben, Tiszántúl és a hódoltságban. (1542—1556)

Könyvismertetés. 211 aktivitás és szellemi életünk egységes összefoglalása, amelynek élén áll, mint absolut szellemi élet az élő isten fogalom, mint személyiség. Eucken ezt az isteneszmét, mint központi vallásfogalmat úgy definiálja, hogy az „das absolute Geistesleben befreit von den Schranken und Verwicklungen unserer Erfahrung, das Geistesleben in seinem vollen Beisichselbstsein und als die Tiefe aller Wirklichkeit", ami viszont a transcendens és imanens életű isten és az embervilág személyes élő viszonyának helyes felfogására vezet a theológiában. S ha a vallás az ember szellemi életének fentartását és fejlesztését célozza, úgy azzal a meghatározással fölébe emeltük azt a maga fenségében az emberi céloknak és politikai pártoknak s gyökeresen megtisztítottuk azt az egyoldalú intellectualista, mystikus vagy voluntarista felfogástól. Universális jellegénél fogva az emberi élet egészére s nem csupán egyik vagy másik oldalára terjed ki. De így aztán fölötte áll az egyoldalú optimismusnak és pesszimismusnak is. Ebben rejlik a szabadság, egyenlőség és örökkévalóság után való vágya is az emberiségben, mert hiszen a vallás a legszervesebb összefüggésben van a szellemi élet fejlődésének összes árnyalataival. Mint ilyen a tudományos kutatás előfeltétele s minden anthropomorphismus egyenes tagadása. De mélységes psychol. fejtegetésekben leggazdagabb Eucken művének „a keresztyénségről s a jelenkorról" szóló utolsó fejezete. Úgy találja, hogy a vallás igazságának fejtegetése nem mellőzheti korunk vallásosságának kritikai méltatását. Az absolut szellemi vallással egyetlenegy történeti vallás sem azonosítható. A történeti vallások csak megjelenési alakjai és vezető útjai az igazságnak. Magvát, „substantiáját" tekintve legjobban közelíti meg az absolut vallás ideálképét a vallások vallása: a keresztyénség, mely hagyományos létalakjában azonban „alapos revisióra" szorul. Ez a keresztyénség, mint szellemi váltságvallás a maga isteni erejével az egész élet átalakítását és emelését célozza, ép azért annak erőteljes morálja lényegétől elválaszthatatlan. Központi alapeszméje egyénileg az istenfiuság, közösségileg az istenországa, mint az isteninek és emberinek legbensőbb személyes egysége, amelyet a keresztyénség a maga egész mélységében fogott fel. Az egyházi dogma annak az eszmének a „megnyomorítása". Mint eminens isten —és emberszeretet a keresztyénség a társas életnek is egyetlen üdvözítő ereje és átalakító hatalma. A keresztyénség „küzdelem az emberi lélek véghetetlen értékeért", mely nagy az élet tapasztalatainak fölvételében, ellentéteinek kiegyenlítésében s az egyéni és társas élet anergiáinak fölébresztésében és kifejtésében. Máig is a keresztyénség az igazság útja, a benső élet fölkeltője, s egy örök- és világrend megalkotója. De jövője szempontjából szakítania kell eddigi geo- és anthropocentrikus világképével, hagyományos természet- és törvényellenes szellemtelen csudafogalmával, a testi feltámadás tanával, a történet tényeinek és a hit képzeteinek összezavarásával s eddigi fejlőcPési elméletével. De más állást