Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)

Lic. Rácz Kálmántól: Ostwald energetizmusa

\ Ostwald energetizmusa. 125 Aztán ha egyszer leírták vagy kimondták gondolataikat s ezzel betűkbe vagy hallgatóik agyába temették eszméiket: hát ezt azzal a gondolattal teszik, hogy azok örökre ott maradnak tétlen, nyugvó energiák gyanánt? Bizony, ha ezt hinnék, esztelenek volnának olyan odaadással propagálni mindent megvilágosító „tudomány"-ukat. S ha már a szellemi élet terére léptünk át, hadd figyeljük meg itt is az energetika két lételét. Higyjük el, hogy a ható energia állandóan fogyóban van, amint általánosnak tekinthető nézet szerint (bár ez nincs bebizonyítva) a legnagyobb energia tömeg, a Nap is folytonosan veszíti ható energiáját. Minthogy pedig az öntudat — idegenergia s a szellemi élet az energia törvénye alá tartozik (Ostwaldék szerint): minél többekre árasztja ki az öntudat a maga tartalmát, annál inkább veszíti ható energiáját. Vájjon ez is igaz-e? Nem éppen az ellenkezőt igazolja-e a tapasztalat s nem ugy van-e, hogy minél többekre hatok öntudatommal, annál tartalmasabb is öntudatom, tehát amikor szellemi értékeket közlök másokkal, magam is csak gyarapodom értékben, legalább is intensivebb a tudásom, ha azzal másra is hatok. A mondottakból tehát az a következmény, hogy vagy megáll az energetika két tétele, de akkor a szellemi életre nem terjeszthető ki s így az energetika nem lehet egységes alapelv; vagy egy s ugyanazon forrásra vezetendők vissza a psychikai és egyéb jelenségek, de ez az alap ismét nem lehet az energia. Ekként az energia-elmélet mindkét esetben csődbe jut. Rázogassuk meg most egy kissé az energetika világánál a monisták közös bálványát a fejlődés elméletét is. Ha a világban működő energia-tömeg egyszer s mindenkorra adva van s az energiák iránya a nyugvó állapot felé tart: akkor a ható energiáknak állandóan fogyni s a hatástalanoknak növekedniük kell, míg végre minden ható energia nyugvó állapotba temetkezik. Ezt még csak megértenénk, bár ilyen mereven el nem fogadhatjuk. De mi van akkor a fejlődéssel? Ha letagadja Ostwald az universum fejlődését azon a címen, hogy az universum „versenytárs nélkül áll," — tehát ha a nagy egészet kiveszi (!) az egyetemes (!) törvény alól (minő logikátlanság): az egyesek fejlődését örök érvényű dogma gyanánt vallja ő is. Ha fogy a ható energia készlet, honnan veszik a fejlődő lények a fejlődéshez szükséges többet? Miből táplálkozik a fejlődés, ha a ható energia mindig kevesebb? Hiszen akkor degenerálódás és nem evolúció a világ folyása. Nem volna Ostwald monista, ha a fejlődés oka gyanánt ő is a többivel együtt nein a létért való küzdelmet jelölné meg. De Ostwald valahogy más szint ad a küzdelemnek, mint tanítómestere Haeckel és a monismus többi hívei. Ő a typusban látja a lét hordozóját s annak fejlődését úgy magyarázza, hogy a létért folytatott küzdelemben egyes egyéneknél a lét-feltételeknek jobban megfelelő tulajdonságok fejlődnek ki s ezen tulajdonságok át.-