Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 13. évfolyam, 1915 (Pozsony)
Pröhle Károlytól: Háború és theologia
48 Prölile Károly. azt látjuk, hogy ezen tapasztalásunk világában szemlélve hatalmasan domborodik ki a bibliai istenfogalomnak egy oly vonása, amelyre talán sem a dogmatikai elméletben, sem vallásos életünk gyakorlatában nem voltunk elég figyelemmel, t. i. Isten fensége, szuverén hatalma, leverő és mégis felemelő, mert imádatot keltő dicsősége. Hogy ez a vonás a bibliai istenfogalomnak egyik mellőzhetetlen tartozéka, mely azonban jogosan nem válhatik annyira egyoldalúan uralkodóvá, amint azt egyes a dogmatörténetből ismeretes rendszerekben látjuk; hogy ez a vonás miként kapcsolódik az Istenről szóló dogmatikai tanban a szeretet alapvonásával szerves egésszé és melyek az istenfogalom további, nevezetesen ethikai kihatásai, arról most részletesebben nem szólhatok. Csak azt említem meg, hogy a jelenkor hittudósai között különösen a kiéli Schaeder helyez súlyt az istenfogalom ama jelzett vonásának teljesebb érvényesítésére és törekszik arra, hogy nem csupán a vallás gyakorlatában,hanem az Istenről szóló tannak módszeres felépítésében is teljes elismerésre jusson az isteni tényezőnek föltétlenül dominá lójelentősége („theoczentrikus" álláspont), ellentétben azzal a felfogással, mely a vallásos viszonyban s annak elméleti értelmezésében az embert s az ember szükségleteit helyezi többé-kevésbbé előtérbe („anthropoczentrikus" álláspont). Schaeder,, theoczentrikus" theologiájában kétségkívül jogosult vallásos alapmotívumok törekesznek érvényesülésre; azonban kérdés, és pedig, mivel főmunkája 1) csak kevéssel a háború kitörése előtt jelent meg, kétségkívül actuális kérdés, hogy alapgondolatának kifejtésével nem esett-e túlságos egyoldalúságba. Még több dolgot ád ma a dogmatikának és az apologetikának egyaránt az isteni gondviselésről szóló tan. Ennél a pontnál önkénytelenül eszembe jut az a vita, amely az 1755-iki híres lissaboni földrengés nyomán keletkezett a gondviseléshit és az Optimismus kérdése körül. A rettenetes katasztrófa lelki hatását, miként ismeretes, élénken rajzolja a „Dichtung und Wahrheit" első könyvében Goethe, kinek ez volt első nagy ifjúkori élménye. A philosophiai vitát Voltaire kezdette meg. Rousseau felelt neki; végül Kant és Hamann szóltak hozzá. Csupa fényes név. Aki a vita részlntei és dogmatikai tanulságai iránt érdeklődik, annak figyelmébe ajánlom Lütgert: „Die Erschütterung des Optimismus durch das Erdbeben von Lissabon 1755. Ein Beitrag ') „Theocentrische Theologie." Az első, történeti kritikus rész már 1909-ben jelent meg, a rendszeres kifejtést tartalmazó II. főrész 1914-ben Leipzigben. Az I. részre vonatkozólag v. ö. a Th. Sz. 1910. évfolyamában megjelent ismertetésemet, melyet alkalmilag a kész rendszer kritikai ismertetésével óhajtok kiegészíteni.
