Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)
Mikulik Józseftől: A gömöri ág. hitv. ev. esperesség története 1520—1744. Közli Kovács Sándor
48 Milíulik József. megtámadtatott, az előírt és kizárólag papi tekintély által a népre tukmált hitvallást a nép annál kevésbé kedvelhette meg, miután a lelkész az iskolában is folyton folyvást az „akarom és parancsolom" (sic volo jubeoque) féle okokat hangoztatta és az ellenmondást nem a tanítás, hanem a hatalom fegyverével némította el. Itt látom én a később beállott hanyatlás és üldözés másik kútforrását. A fegyverre és nyers erőre támaszkodó hatalom rövid életű, csak a szabad szellemben tanított elv uralma tart örökké! és midőn, mint látni fogjuk, a jezsuiták elvonták ama támaszokat, melyre egyházunk külső hatalmát felépítette: az erőnek erejével behozott, illetve érvényben tartott hitújítás műve összeomlott és egyik főúr a másik után majd egyik egyház a másik után hitet cserélt: mi bizonyára meg nem történik — legalább nem oly könnyen, ha az új hit a világiaknak is köszöni létezését! sőt merem állítani, hogy azon esetben, ha Andrássy Miklós vagy más főúr részt vesz az egyházi ügyek vezetésében, ha a hitújítás megerősítését a maga művének is tekintheti: nem fér hozzá a jezsuiták csábítása, át nem tér és meg nem hazudtolja magát. A míveltebb elem, a nemesség és polgárság, az egyházi szervezettel megbarátkozni nem tudott és szinte különös, mikép lehetett pl. Maschko Menhárd vagy báró Herberstein Gyula a fraternitás védnöke, holott annak gyűlésein szólási joggal sem bírt, hogy erősíthette meg a szabályokat, melyek hozzájárulása és megkérdeztetése nélkül hozattak? Hiába az emberi természet önző és ritka példa, hogy valaki a „másét" megvédje. Nem kell feledni azt sem, hogy a földes úr e korban jobbágyai felett „bíráskodott" és így rossz szemmel nézhette a lelkészt, ki nemcsak magának követelte sok tekintetben e bíráskodási jogot, de a „földes úr" felé is emelkedett, őt is hatósága alá vonta. Mind ez súrlódásokra adott okot, melyektől a nyílt ellenségeskedésre csak egy lépés volt. Hogy ez így és nem másként volt, igazolja Pilcz Gáspár 1) 1585-ben írt műve, melyben keserves panaszt találunk a felett, hogy „az urak a gonoszokat legyezgetik *) Pilcz Gáspár előbb nagysárosi, majd márkfalvai, 1584-ben dobsinai és 1584-ben ismét szepességi lelkész (és Rueber János kedvence) volt. Dobsinán átélte 1584-ben október 14-én a városnak a török által történt elpusztítását, melyet 1585-ben egy 1671-ben Wittenbergában Klesch Dániel által kiadott művecskében tüzetesen és a kor fogalmaihoz híven leirt. A borzasztó vészt, de különösen azon körülményt, hogy a törökök által fogságba hurcolt 349 lélek Rimaszombatban a templomba záratva töltött egy éjjelt büntetésnek nézi, „mert a nép az úr házát kerülte és gonosz volt"! Nevezetes a leírásban az is, hogy szerinte a csapás több felsorolt előjelből következtethető volt. Pilcz Gáspár különben mint titkos kálvinista sok zaklatásnak volt kitéve, míg 1593-ban „tévedéseit" Iglón nyilvános ülésben visszavonta és 1605-ben mint 80 éves aggastyán sírba szállt.
