Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Könyvismertetés - Révész Imrétől: A Fontes Rerum Transylvanicarum I—III. kötete

238 Könyvismertetés. első részletesebb földrajzi ós történelmi leírása a kis országnak, amelynek történetére vonatkozólag — János Zsigmond és Báthory István korából semmi egykorú krónika vagy összefoglaló munka nem maradván fenn — bizonyos pontokban egyenesen elsőrangú forrás értéke van s így előnyösen tölti ki a Brutas és a Szamosközi művei között eddig megvolt hézagot. Az V. könyv aztán a múlt s a jelen után a jövőre veti tekintetét s a pápának, XIII. Gergelynek szóló emlékirat formájában részletesen meghányja-veti azokat a módokat, amelyek Erdélyben a katholikus egyházat megszilárdítani s általában Erdélyen „segíteni" lehetne. Az „Isten dicsőségét" minden eszközzel munkáló jezsuita buzgalma s az avatott diplomata éleslátása egyesül e pompás gyakorlati érzékre és szervező tehetségre való megfigyelésekben és javaslatokban, amelyek a püspökség visszaállítására épúgy kiterjednek, mint a nemes ifjaknak (persze szigorúan katholikus szellemű) katonás nevelésére (255 1.); a szász egyetemi hallgatók között űzendő külföldi propagandára épúgy (258. 1.) mint oláh ifjaknak „szolgálatba fogadás örve alatt vagy más gyanút nem keltő módon" szüleiktől való elvonására (267 1.) telepítési és várerődítési tervekkel (úgy a gazdasági fellendülés és az országvédelem, mint a kath. egyház erősítése érdekében) épúgy foglalkoznak (252 sk. 1.), mint a prot. főurak lekenyerezésének gondolatával (t. i. megtarthatják a birtokukba jutott egyházi jószágokat továbbra is, ha hajlandók a „megtérésre" s így, mondja, „betömhetnők a szájokat ilyen konccal", 256. sk. 1.). Magukra a protestáns egyházi viszonyokra nézve újat nem mond; de érdekes, hogy a magyar (lutheri) reformáció kezdetei az δ tudomása szerint az anyaországban Sztárai Mihály, Erdélyben pedig Dévay Mátyás nevéhez fűződnek. (227. 1.) (Az bizonyos, hogy a Stöckel-féle ingatag, hallomáson alapúló hagyomány szerint is Dévay ugyanakkortájt jár és prédikál Erdélyben „egészen Brassóig", amikor 1543 körül, a szászok reformációja az első nagyobb hullámokat veti). Egri Lukácsot azonban tévesen tartja kolozsvári kálvinista prédikátornak s Stancarust a Blandrata munkatársának. (230. 1.) Úgyhiszem, ebből a nagyon vázlatos ismertetésből is kitűnik legalább annyi, hogy a magyar protestáns egyháztörténeti kutatás és irodalom nevében csak csatlakoznunk lehet ahhoz a hálás elismeréshez, mely Veress Endrét e kiadványaiért a XVI. század második felének történetével foglalkozó szakemberek részéről általában megilleti ós éri. Ily lelkiismeretes és hozzáértő gyűjtőnél magától értetődik a formai csinosság és gond, a latin és olasz eredeti szövegeket magyarázó regesták, kivonatok, fordítások, jegyzetek pontossága ós hűsége, szóval mindama kellékek meglétele, amelyek