Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Könyvismertetés - Révész Imrétől: A Fontes Rerum Transylvanicarum I—III. kötete

236 ICönyvismertetés. 236 désük szerint — igazi oka egyfelől a kormányzónak s másoknak a rend javaira való áhitozása, másfelől pedig az eretnek „szekták" félelme a végpusztulástól (II. 262.) A nagyon közeli jövő igazolta fenyegető, önérzettel teljes nyilatkozatukat : „quia Societas nostra non temere admittit et suscipit collegia, ita semel suscepta non facilo deserit: et quia huc legitime vocati et missi fuimus, ideo stationem nobis a Deo per supremos magistratus commendatum neque deserere volumus, neque possumus . . ." (II. 243. 1.) íme, az örök „non possumus !" A minket legközelóbb érdeklő protestáns egyházi viszonyokról természetesen szintén szép számmal találunk bennök erős elfogultságukban is érdekes megfigyeléseket, tudósításokat. Részletes híradások foglalkoznak az unitáriusok belső viszályaival, többek közt a non-adorantista vitával, (I. 75. 1.) melynek szörnyű tárgya azonban annyira megborzasztotta a jó pápai Tőrös György pátert, hogy a vita lefolyását tartalmazó iratot „propter blasphemias" a kezébe sem merte venni, nemhogy átolvasta volna. Szántó István páter fölöttébb érdekes és a kiválóságokat — a maga módján — el nem hallgató jellemzést ád a rendje bemenetele előtt nem sokkal elhalt Dávid Ferencről, erről az „óleseszű, erős emlékező tehetségű" nagy emberről, akinek „kisujjában volt az ó- és új testamentum" s akinek elve volt „scripturas per scripturas explicare" ; dicséri vitatkozási ügyességét s felemlegeti, hogy a jezsuiták bejövetelétől előre tartván, papjait szorgalmasabb tanulmányozásra intette, de azok nem nagyon hajtottak a szavára. Természetesen Dávid szerinte „frenesi correptus" hal meg s utána gyors egymásutánban három papja pusztúl el nyomorúltul: az egyik megőrül és „in barba Blandratae et confusione Coelorum" képzeli magát, végűi kardba dől; a másik tüzet hány; a harmadiknak nyelve és egész arca rothad el, „quemadmodum testantur, qui viderunt." (I. 185. sk. 1.) — Dávid halála után kétszeresen nagy a rémület az antitrinitáriusok, de a másik két prot. „secta" hívei között is a jezsuiták miatt; félnek a tudományuktól, egyik-másik az áttérésre is késznek nyilatkozik, sőt van olyan is, aki ügyük bukását előre látva, az ekeszarvához akar nyúlni; a kolozsvári ref. püspök pedig, több más papokkal egyben, el-ellátogat a jezsuita prédikációkra s a püspök maga (Marosvásárhelyi Göcsi Máté) az egyik ilyen prédikációról „sápadtan és lehorgasztott fővel" indúl hazafelé (I. 187. 1.) — Még az öreg főfő-eretnek, az udvari orvosi tisztében még mindig megtartott Blandrata György is „többek jelenlétében" Krisztus igaz istenségét elösmerő nyilatkozatokat tesz Campanus páter előtt a fejedelmi udvarban (II. 53. 1.) — Csak természetes, ha Szántónak hamarosan sikerűi betömnie a tudatlan váradi