Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Révész Imrétől: Dévay-tanulmányok

•22 Révész Imre. azzal a még ma is elég gyakran fölhallatszó ellenvetéssel takaróznunk, hogy hiszen ép azoknak az iratoknak száma, amelyeknek ez irányú kutatásainkban elsősorban vehetnők hasznát, végtelenül szegényes más országok hasonló forráskészletéhez képest és hogy ennélfogva itt a tulajdonképen helyénvaló és sürgős feladat mindenekelőtt ennek a készletnek (szerencsésebb és rendszeresebb levél- és könyvtári kutatások útján való) gazdagítása volna. Én azt hiszem, jelenlegi forrásanyagunk szegényességéről csakis akkor volna jogunk ilyen nagyon is határozott ítéletet mondani, ha már ezt az anyagot a legaprólékosabban átbúvároltuk volna a theologiai fejlődés, a kegyesség bélyegei szempontjából is — és ennek a búvárlatnak alapján lennénk aztán kénytelenek teljesen negatív, vagy a minimumot alig meghaladó, bizonytalan eredményt megállapítani. Ezt a munkát azonban mindmáig még csak megközelítő teljességgel sem végeztük el. És így nem annyira a mi előbb hangoztatott, tudományos és gyakorlati szempontból egyaránt jogosúlt követelményünket érheti az elhamarkodás, a meggondolatlanság vádja, mint sokkal inkább a most ismertetett ellenkező véleményt illetve kifogást. Persze, hogy egész sereg ismeretlen, vagy csak sejtett kincs lappang még a hazai és a külföldi könyv- és levéltárak zugaiban; persze, hogy ezeknek napvilágra kerültéért minden fáradsággal, minden áldozattal, minden odaadással tartozunk; persze, hogy az előkerülendő (vagy a már előkerült, de még nyers állapotban leledző) anyag addig egyáltalában nem bocsátható tartalmi (theologiai) elemzés alá, amíg az irodalomtörténeti, a philologiai kritika el nem végezte rajta a maga formai munkáját, múlhatatlan előfeltétel gyanánt; de jelentheti-e ez azt, hogy e nagyon bizonytalan időre várható esetleges meggazdagodás sült galambjának állhatatos várása közben fölmentve érezzük magunkat minden addig is egészen szépen elvégezhető munka alól ? Szerény meggyőződésem szerint ez a reménykedő tétlenség annál kevésbbé s a megszüntetésére irányuló minden rendszeres kísérlet annál inkább jogosúlt, mennél világosabban kitűnik már az eddig megtett szórványos lépésekből, hogy igenis, már a mostani anyagunktól is van mit várni, — van természetesen akkor, ha teljesen komolyan vesszük és egészen következetesen alkalmazzuk a Révész Imre-féle két sarkalatos elvet: „kimerítő ismeretét' (theologiai tartalom tekintetében is) maguknak hazai forrásainknak és a szigorú „ad fontes" elvet akkor, amikor külföldről vett hatásaikat keresve, be akarjuk iktatni őket a protestáns theologia- és dogmatörténeti fejlődés egyetemes áramába, ami nélkül a megértésük is, a méltatásuk is, — általában theologiánk történetének valamelyes genetikus tárgyalása — merő lehetetlenség.