Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)
Révész Imrétől: Dévay-tanulmányok
Dévay-tanulmány ok. 21 utána következő historikus-nemzedékek pedig, alig egy-két nevezetes kivétellel, főkép irodalom-, jog- és kultusztörténeti irányban fejlesztették tovább az δ gazdag örökségét; aminek az elmaradása pótolhatatlan veszteséget jelentett volna egyháztörténelmi tudásunkra nézve, de amivel még korántsem meríthették ki a magyar protestantizmus történetírásának minden feladatát. Protestantizmusunk történetének épen az egyik legértékesebb, — ha nem is a legdúsabb — ere, a magyar protestáns theologiai gondolkodás keletkezésének törtenete, valamint egész további fejlődése még egyáltalában nincsen úgy kiaknázva, ahogyan maga a tárgy természete és egyháztörténelmi képünk teljességének érdeke egyaránt megkövetelné. Annál kevésbbé törekedtünk aztán (egyes elszigetelt, ötletszerű, mélyebb nyomot alig hagyott kísérletektől megválva) annak a rendszeres megállapítására, vájjon magának a kegyességnek, az élő vallásosságnak minémű jellege az, amely a theologiai gondolkodásnak fejlődését mutató iratokon — csakúgy, mint pl. egyházszervezetünk, kultuszunk, építő irodalmunk fejlődésén — átdereng? Jelentkezik-e nálunk a theologiai gondolkodásban valami egyéni önállóság, vagy pedig örökösen csak szolgailag recitáltuk-e a külföldi prot. theologia kisebb-nagyobb klasszikusait? Ha jelentkezik, mennyiben lehet ebből a magyar prot. vallásos jellemnek egyéni vonásaira következtetni, — ha nem jelent^ kezik, akkor megint ennek miben rejlik a legmélyebb oka? Mely vallásos motívumok (eszmék, ethikai indítások) hatottak a protestantizmus tartalmából minden időben legmélyebbre a magyar nemzet szívéig, melyek mozgatták legerősebben az egyházak élettevékenységét, melyeknek a hatása tetszik meg — noha talán csak közvetve — a nemzeti kultura más életnyilvánulásaiban is? — A magyar protestantizmus történetírásának mindezek a megoldatlan problémái, teljesítetlen feladatai mint láncszemek fogóznak egymásba; egyiknek a megfejtésébe a többinek az elhagyásával lehetetlenség belekapnunk; valamennyit együtt, rendszeresen fel kell ölelnie az olyan egyháztörténetírásnak, amely a tudományosság minden jellemző vonásával ékeskedni akar és amely egyszersmind azzal a (semmiféle tudományos állásponton nem felejthető és nem kicsinyelhető) gyakorlati jelentőséggel és haszonnal is tisztában van, amelyet a magyar vallásos jellem mélyebb megértése tekintetében méltán várnak tőle egyházi életünk jelenének szélesebb látókörű munkásai. 1) És e követelménnyel szemben, gondolom, nem lehet *) Ezeknek a szempontoknak (tehát nem csupán a formális-philologiaiaknak) kell nézetem szerint érvényesülniük a magyar prot egyházi irodalomtörténet tárgyalásánál is, amelynek a theologiai szakoktatásba külön és kötelező disciplinaként való beillesztése régen érzett hiányt pótol.
