Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Hamar Istvántól: Az ó-testamentumi véres áldozatok és azokban a vér jelentősége

16 Hamar István. zatok húsából az áldozó nem ehetett s még a papságra nézve is „legszentebb" étel volt, a mely a szent helyen volt megeendő s a melynek megevésében csak a papok vehettek részt (Levit. 6 : 18 a magyar fordításban 6 : 25 ós 7 : 6). Ε magyarázat azonban nem helyes. A kézrátételt és a bűnvallomást nem lehet a bűn vagy vétek valóságos áthelyezésének tekinteni; mert ebben az esetben az áldozati állat vált volna bűnössé vagy vétkessé s ennek folytán tisztátalanná, s mint ilyennek vére, illetve vérében levő élete nem lett volna Isten előtt presentálható, sem pedig testének egy része az oltáron megégethető. S nem helyes a vicaria poena magyarázat azért sem, mivel ellenkezik a levitikus törvény kiengesztelési alapgondolatával, amely szerint bűnösért vagy vétkesért csak ártatlan élet szerezhet engesztelést; a bűn vagy vétek valóságos áthelyezése esetén pedig az áldozati állat elveszítette volna ártatlanságát s feláldozott élete nem szerezhetett volna kiengesztelődést. A nagy engesztelő nap áldozatainál is a bűnöknek ós vétkeknek a kecskebak fejére áthelyezése sem valóságos, hanem csak symbolicus áthelyezés, s a baknak a pusztába elbocsátása nem vicaria poena, mert hiszen ez az actus csak azután törtónt, amikor a másik kecskebak már bűnért való áldozatként leöletett és vére a szentek szentében Isten előtt presentáltatott, tehát amikor a kiengeszteltetés már megtörtént. A pusztába elbocsátott kecskebakkal végzett ceremónia tehát symbolicus kifejezése volt a már megtörtént kiengesztelésnek ós a bűnök és vétkek megtörtónt megbocsáttatásának. Hogy a bűnért vagy vétkéért áldozó ember áldozata húsából nem ehetett, szintén nem bizonyítéka a vicaria poenának, hanem csak természetes folyománya az áldozat jellegének. Az áldozati állat helyettesítője levén az áldozónak, a végre, hogy számára engesztelést szerezzen, természetes, hogy annak, mint ilyennek, húsából nem ehetett. De nem ehetett az istentiszteleti égőáldozat húsából sem, amely áldozatnál pedig a vicaria satisfactio gondolata nem szerepelt, de domináns volt az énnek devotionális teljes önfeláldozása. Hogy az engesztelő áldozat húsából az áldozó nem azért nem ehetett, mivel az a bűn vagy vétek áthelyezése által helyette vicaria poenat szenvedett, bizonyítja az is, hogy a hust a papság elfogyaszthatta, amit pedig nem tehetett volna meg, ha az áldozati állat a bűn vagy vétek valóságos átruházása által bűnössé, vétkessé, tehát tisztátalanná lett volna. Leginkább kiderül azonban a vicaria poena theoriájának tarthatatlansága abból, hogy a törvény, teljes szegénység esetén megengedte, hogy a bűnös vagy vétkes ember, a szabályszerű állat-áldozat helyett egy igen csekély értékű ételáldozatot mutathasson be lelke váltságául (Levit 5 : 11),