Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Hamar Istvántól: Az ó-testamentumi véres áldozatok és azokban a vér jelentősége

Az ό-testamentumi véres áldozatok és azokban a vér jelentősége. JJ mondja: „felemelt kézzel" vétkezik, arra nézve ki van zárva a kiengesztelés lehetősége és ki kell irtatnia népe közül (Num. 15 : 30, 31). A kiengesztelhető bűnök és vétkek esetén bemutatott véres-áldozatoknál tehát az áldozati állat a bűnös vagy vétkes gyülekezet vagy egyén valóságos helyettesítője, abban az értelemben, hogy élete az áldozó élete helyett áldoztatik fel s e feláldoztatásban kiengesztelődést, bocsánatot szerez a bűnösnek vagy vétkesnek Isten előtt. A törvény technikus terminusa erre nézvea„kippér"(bekappér)kifejezés, amely gyökfogalma szerint ezt jelenti: befed, eltakar, s vagy úgy magyarázható, hogy befedezi, eltakarja Isten szemét, hogy ne lássa többé az áldozó bűnét vagy vétkét, — vagy pedig, hogy elfedezi, eltakarja az áldozó lelkét s láthatatlanná teszi azon a bűnnek vagy véteknek Isten előtt utálatos és az Isten és az áldozó között volt jó viszonyt megszakított szennyét. Az engesztelő áldozatok e valóságos helyettesítő természete kitűnik azoknak ama ceremóniájából is, hogy bemutatásuk alkalmával az egyes egyén, vagy ha az egész népért mutattattak be, az azt representáló vének vagy pap nemcsak reátették a két kezöket az áldozat fejére, annak jelzéseképen, hogy az áldozat az ő áldozatuk, hanem ünnepélyes bűnvallást (Levit. 16 : 21, Num. 5 : 7), illetve, ha valamely ismeretlen egyén által elkövetett bűn súlya nehezedett az áldozóra: ártatlansági esküt tettek (Deut. 21 : 7 sk., V. ö. Num. 5 : 19 sk.) s ez által nyíltan kifejezték, hogy az áldozat az ő bűnös vagy vétkes, illetve ártatlanul vádolt lelkük helyettesítője. A mikor tehát az áldozó kiontotta az áldozati állat vérét és az abban levő életet presentálta Isten előtt, azzal azt fejezte ki, hogy abban tulajdonképen a maga eletét adja bűne vagy vétke váltságául Istenének. Ezeknél az áldozatoknál tehát határozattan kidomborodik azoknak vicaria satisfactionalis jellege. Kérdés azonban, hogy az a vicaria satisfactio egyszersmind vicaria poenának, helyettesítő bűnhödésnek tekintendő-e? Vagyis úgy magyarázandó-e az engesztelő áldozat, hogy abban a kézrátétel és a bűnvallomás által az áldozó bűne vagy vétke áthelyeztetik az áldozati állatra, s így az, a mikor vére kiontatik, ugyanazt a büntetést szenvedi el, a melyet magának az áldozónak kellett volna elszenvednie? Vannak, a kik így magyarázzák az engesztelő áldozatokat, s felfogásuk igazolásául hivatkoznak a nagy engesztelő nap bűnért való áldozataira, a melyeknél kifejezetten arról van szó, hogy a pusztába Azazelnek elbocsátandó kecskebak fejére a főpap a kézrátétel által átrakja a nép minden hibáját, vétkét és bűnét (Levit. 16 : 21), hogy elvigye azokat magán a pusztába. S hivatkoznak arra is, hogy az engesztelő áldó-