Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)
Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia
142 Szelényi Ödön. mögött. Az igaz, a jó és szép értékei a summitás fokán adják azt, amit szentségnek nevezünk. De ez nem új qualitativ tartalom, hanem tartalma igaz, jó és szép, csakhogy az elképzelhető legmagasabb fokon. A szentséges ennélfogva nem ismereti tárgy, melyet külön érzékkel kellene megragadnunk, csak azon képesség kell hozzá, hogy az értéknek fogalmát teljes határozott summitásban elképzeljük, aki erre képes, annak van vallása „még pedig nem mint külön érzék, hanem mint preformált pszichológiai processus ós mechanizmus." A „szentséges" ennélfogva nem valami külön valóság, sem a valóság attributuma, hanem csak a hatás, melyet a tökéletes valóság bármely esete bennünk fölkelt, s mely specifikus formában akkor „vallás"-nak neveztetik, amikor a perfekciónalt totalitását elképzeljük, (i. m. 64 és 65.) Kell-e még több annak bizonyítására, hogy ez nem vallás a szó igaz értelmében, mert vallás az érzékfölötti valóság — Isten realitásának elismerése nélkül nincsen.? Összegezzük röviden az eredményeket. Mi szánt szándékkal lehetőleg magát Bőhmöt beszéltettük, nehogy szubjektív konstrukcióval vádoltassunk. Azt hiszem, világossá vált, hogy Böhm fenkölt világnézete nem áll vallási alapon, hogy Istent csak mint logikai feltevést fogadja el („teljesen elegendő logikai és ismeretelméleti transcendentális feltétele a mi konkrét egyes dologi igazságainknak." A logikaérték tana 328. lap), de nem mint objektiv valóságot, hogy csak pszichológiai ós ismeretelméleti szempontból tárgyalja a vallást és e tekintetben tényleg adhat is indításokat a vallásfilozófiának (lásd Makkai dolgozatát) de a vallás metafizikai gyökereihez nem nyúl, pedig a metafizikai szempont, vagyis Isten ós az emberi lélek reális érintkezésének felvétele nélkül a vallási probléma megoldhatatlan. Böhm egész vallási fejlődése, egyénisége, tanulmányai, filozófiájának a karaktere megértették velünk, miért idegenkedett e szemponttól, sőt tartotta egyenesen reménytelennek. Böhm elsőrendű gnozeologus, aki az emberi megismerés határait hajszálnyi pontossággal tudta kijelölni, aki az emberi elme megdöbbentő mélységeibe tudott alászállani, de a metafizikától mindvégig idegenkedett. Csakhogy — nézetünk szerint — teljes filozófiai rendszer a metafizikai kikerekítós nélkül el nem képzelhető,mert az emberi gondolkodás, az emberi elme egységösztöne nem éri be az egyesnek egy szűk szférában való megismerésével, hanem világnézethez akar jutni, melyben tudásunk töredékei egységgé vannak fűzve. 1) Maga Böhm is legalább mint határfogalmat, mint logikai premiszszát kénytelen az Istent fölvenni és legalább — szinte aka') W. Wundt: Metaphysik. Kultur der Gegenwart. Teil I, Abt VI, 106. 1.