Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia

Bőlim Károly és a vallásfilozófia. 139 nyából folyt tehát teljes következetességgel, hogy vallásbölcseleti rendszert nem alkotott, sőt a vallásos kérdésekkel lehetőleg nem is foglalkozott. Ebben sem Kantot, sem Comte-ot nem követte. Igaz ugyan, hogy egy darabig Kanttal látszik haladni, midőn a hitet és a tudást egymástól szigorúan elkülöníti. De már a mundus sensibilis és intelligibilis kettősségót el nem ismeri, hanem ezzel szemben e két világ nála eggyé folyik össze. Kant továbbá mint tudva van, csak azért rombolta le a racionális teológiát, hogy helyet biztosítson a morális teológiának, azért alapított új ismeretelméletet, hogy biztosabb alapra helyezhesse a metafizikát. Böhm vonakodik őt ide követni, neki mindenféle teológia „scientia spinosa" ós vele szemben pozitív álláspontjára vonul vissza. Csak annyit ismer el egy helyen, (lásd föntebb), hogy az erkölcsiség, az ideálok útja vezet el Istenhez, vagyis csak a Kant útja járható. Bizony sajnálhatjuk, hogy itt bővebb fejtegetésekbe nem bocsátkozott. Azt is csak természetesnek találhatjuk, hogy a kétféle francia pozitív iskola közül inkább a Littré-fóléhez vonzódik és hogy Comte-nak az 1845-ik éven túl terjedő filozófiai munkásságát, igazolhatatlan miszticizmusnak és teológiai metafizikai tévedésekbe való visszaesésnek minősíti. (M. Fii. Szemle 1884.), tehát a Comte „humanitás vallásával" sem rokonszenvez. Érdeméül kell azonban betudnunk toleranciáját, tapintatát, ahogy ezeket a kérdéseket érinti ós negativ, illetőleg agnosztikus álláspontja ellenére meghagyja a hitet azoknak, akik hinni akarnak. Távol áll tehát azon pozitivisták táborától, akik gúnnyal támadnak a vallásra és a metafizikai meg vallásbölcseleti problémákat egyszerűen kiküszöbölik a filozófiából, mint olyanokat, amelyek nincsenek, miért is a nyilt ateizmust írják zászlójukra (mint pl. Dühring). Ez összefügg Bőhmnek azon sajátosságával, hogy a tételes vallásoknak — nem ugyan specifikus vallási -- de erkölcsi tartalmát magasra becsüli. Elismeri, hogy a filozófia mellett a vallás az ideálok őre: hogy „a vallásban az egész ember számára a legértékesebb van célul és vágyaink csillapítójául kitűzve." (Az idea és ideál értékelmóleti fontossága. Fii. Közlemények 1905, 33. lap). Érthető tehát, ha a jézusi keresztyénség erkölcsi elemeit több ízben méltatja. (Pl. i. m. 32. lap; továbbá „A szellem élete" XII. ós 335.) Legfontosabb e szempontból „Az értékelés fenomenológiája." c. posthumus tanulmánya, ahol lépten-nyomon kiütközik a protestáns ember szellemi szabadsága ós amely egyúttal szerzője, mély történetfilozófiai belátásának beszédes okmánya. Sőt e cikkben oly nyilatkozatokat is olvasunk, melyek mintha Bőhmnek a vallásos állásponthoz való közeledését jelente-