Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia

132 Szelényi Ödön. módja a tárgyak megragadására a képalkotás, vagyis a valóságnak alanyi funkciókkal való formálása. Az Én csak úgy őrizheti meg a maga azonosságát, hogy kilöki magából a ráható ingert, vagyis alanyra és tárgyra válik meg. Ez a nemtudatosan kihelyezett alanyi kóp pedig a tulajdonképeni ismereti tárgy. A megismerés ennek folytán nem egyéb mint e folyamat öntudatos utánképezése, azaz minden ismerés csak az Én nemtudatos tartalmának öntudatra emelése. „A ránk rohanó valóság megindítja a tevékenységünket, mint reakciót s ezen tevékenység akkor éri el végét — amikor magát, magával szembesítette s ezzel belső tartalmát öntudatos birtokává tette. . . . Arról pedig, hogy ezen világkép lepi-e (fedi-e) a reális világot? feltétlen agnosticizmus a sorsunk."· (A logikai érték tana. 6. és 7. lap). Ismeretünknek tárgya: a világnak a képe pedig kétféle vonásból tevődik össze. A vonások első csoportját teszik azok, amelyeket a külső világnak a kényszerére alkotott az Én, ez a tárgyas vagy való világ, vele foglalkozik az ontológia. De van a világképnek egy másik fele is, amelyet maga az alany alkot a külvilágban, ez a megvalósítandó (kellő) világa vagyis Böhm kifejezésével:. „Az ismerés vagy a befogadás stádiumában állapodik meg s akkor megváltozhatatlan valónak a képét szolgáltatja, mint az ontológia tartalmát ; vagy életfunkcióként újra hat vissza s magából új okozatokat létesít, melyeket ép azért alkotásoknak nevezünk." Az ontológiának megfelel tehát az axiológia (deontológia). Vagyis mi a világot nemcsak úgy tekintjük, amint van, hanem meg is Ítéljük értékessége tekintetéből. Az értékelés azonban csak úgy lehetséges, ha van valami, ami magában vagy abszolúte értékes: ez az önérték. Az érték eredetét tekintve természetszerűen szintén

1 csak a szellem, az Én teremtménye, az Én vetülete lehet. „Onnan, az Én legbelsőbb középpontjából villan ki az értékesség az objektiv világképbe és adja ennek azt az elragadó varázst, mellyel magában nem bír, hanem amelyet tőlünk nyer." . . . Minthogy pedig a valóság saját tartalmunk kifejlóse, az értékesség pedig önmagunkba való szeretetteljes belemélyedés : azért ugyanazon projekció mely a valóságot létesíti, egyúttal annak értékességét is kivetíti, (i. m. 14—15.) Ezért figyeiemhe veendő az a fejlődés, melyen a becslő alany keresztül megy. Ez alapon a hedonizmuson és utilizmuson keresztül eljutunk az idealizmushoz, amikor az a belátás lesz uralkodóvá, hogy a szellem a legfőbb érték, tehát minden értéknek forrása és mértéke a szellem önértéke. Ahány síkban (gondolkozás, szemlélet, cselekvés) aztán az önórtékű szellem megvalósulhat a maga alkotásaiban, annyi faja lesz az önértéknek: igaz, szép, jó." Ha azt mondjuk, hogy a logikum a fogalomban, a moralitás a cselekedetben, az esztétikum pedig a művészi