Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Szelényi Ödöntől: Eckehart mester élete és tanítása

* 90 Síelényi Ödön. kezés, az az abszolutum megismerése. Ez állapot megrajzolásánál különös szeretettel időzik Ε. (V. ö. Lásson i. m. 94). Minél több dologban részes valami, annál nemesebb, annál jobb, az általános értékesebb mint az egyes. Tovább haladva meg kell jegyeznünk, hogy megismerés E. szerint az alany és tárgy reális egyesülése — már az érzéki megismerésben is. Itt vagyunk tehát a fontos pontnál : a lélek maga is istenné lesz, ha az istent megismeri. (157, 10). Minden, amit meg akarunk ismerni, a tárgyakról lehántott képek segítségével ismerhető meg. Magáról azonban a lélek ilyen képeket nem alkothat, azért maga előtt ismeretlen. (der umbe ist der sele enkein dine als unbekannt si ir selber. 5, 19. V. ö. az ind filozófia Atman-jával!) Ezzel kapcsolatban E. szóvá teszi az akarat és ész prioritásáról folytatott harcokat és mint telivér tomista ez utóbbinak ad elsőbbséget. Az akarat — úgymond — Istent a jóság leple alatt ragadja meg (unter dem kleide der güete), az ész ellenben leplezetlenül, menten a jóságtól és létezéstől (270, 26). A megismerés vezeti és megelőzi az akarat nyilvánulását, a szeretetet, nem lehet tehát Istent szeretni, mielőtt meg nem ismertük (273, 37). A megismerésben van a boldogság (selikeit), mert csak benne lehetek eggyé Istennel. Az ész fensőbb az akaratnál, de mindakettő még maga fölé emelkedik ama titokzatos „alapba" (fünkelin, ganster, geist 255, 20, szikra = scintilla) úgy, hogy az igazi boldogság sem az észben, sem az akaratban nincsen, hanem csak a kettő fölött (256, 13). Itt nincs különbség emlékezet, akarat és ész között. Ezzel a rejtelmes „lólekalappal" kell most közelebb foglalkozunnk. A lélekalap, vagy lólekfenék, melyet, mint láttuk, E. igen sok néven emleget — felette áll térnek ós időnek. Mult, jelen ós jővó itt egybeesnek — itt csak egy örökké jelenvaló pillanat van, (dar umbe erkennet er in eime éwigen nű 162,12) tehát nincs különbség itt ós ott, fent ós alant között, ami a tengeren túl van, ép oly közel van, mint az, ami helyben van (297, 29). Az Isten világit benne, ő teremtette meg 113, 33. De sokszor teremtetlen-nek is mondja E., hogy megkülönböztesse minden végestől pl. 193, 16. 286, 17. („Ich hän etwenne gesprochen von einem lichte, ist in der sele, daz ist ungeschaffen und unschepfelich"). A lélek ezen része az Isten megismerésének a szerve, egyedül ő képes az istenit befogadni. Lásson az ellentmondást e két állítás között (a lélek alap = szikra teremtett vagy nem teremtett volta) azzal próbálja eloszlatni, hogy a szikra ugyan nincs megteremtve, de megszülte az Isten; vagyis úgy ered Isten sajátos lényegéből, hogy semmifele véges meghatározottságot nem ölt fel, hanem isteninek marad meg minden izében (i. m. 104). E. azért illeti oly sokféle elneve-