Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Szlávik Mátyás dr.-tól: Lutheri és kálvini vallásosság

306 Dr. Szlávik Mátyás. ságnál elvetett, ugyanazon védőlevél alá helyezni, a melyet Jézus Máriának állított ki, a ki őt a drága kenőcscsel akarta megtisztelni ? Erről hallgat és hallgasson is a krónika. A két testvér vallásfelekezet tehát sok eltérő vonást örökölt az édes anyától. De a vallási typusok mindegyike veszélyt is rejt magában. Ugyanis a kálvinizmushoz a majestás Dei, a megközelíthetetlen transcendens istenség túlzott hangoztatásával közel áll annak a deismus-ndk a veszélye, a mely kizárja az istent a világból s a keresztyénséget erény, tehát cselekedet általi istentiszteletté laposítja. S viszont a lutherizmust a pantheizmus veszélye fenyegeti, a midőn az istennek a világban való bonlakozását e világgal azonosítja, a mihez a mystika gazdag költői kedélye egyengette az utat. S mindkét veszély tényleg bekövetkezett. A kálvinista Anglia a deizmus. a luth. Németország ellenben a pantheizmus forrásává vált, — utóbbit természetesen nem a Spinoza-féle mathem. physikális, hanem abban a benső isteni értelemben véve, a mint azt főleg Eckhart mester képviselte Németországban. Tételünk igazságát a történelem eléggé igazolja. így hát nem volna-e a legjobb, ha e két vallási typus egyesülne, benső közösségükben az egyensúlyt megtartanák s egymást túlzásoktól megóvnák? Más szóval kifejezve: nem észszerű és célszerű-e az únió? Hogy erre megfelelhessünk, előbb más kérdést kell tisztáznunk. Ki kívánja az úniót? 1. az állam, 2. a liberalizmus s 3. az átlagos filiszter (sic !). Az állam, mely mindig egységre törekszik, a minek uralmát is megkönnyíti; a liberalizmus, mivel a két vallásfelekezet különbözősége egyházi látókörén kívül esik; s végűi az átlagos filiszter, a kinek protestáns gondolatvilágát a Róma elleni polemika korlátozza. De azt hiszem világos, hogy ebben a kérdésben ezek egyike sem illetékes. Sőt inkább a helyes történeti és egyházi értékelés így hangzik: Téves, ha azt gondolják, hogy evang. lényegünk ereje és fenállása annak központosításától függ, sőt inkább annak ellenkezője igaz. így Wernle szerint is („Renaissance und Reformation" 1912): „A protestantizmus benső életrevalóságának jórésze nem a külső egység hiányának folyómánya." Jezsaiás szava itt is megáll: „Ha nem hisztek, nem maradtok fön. De az únió ellen végűi a lutherizmus álláspontján is protestálnunk kell. S ezzel elhagyom a históriai értékelés talaját s a két vallási typusról ama értékítélettel zárom fejtegetéseimet, a mely már azokból is kitűnhetett. Ugyanis arról vagyok meggyőződve, hogy a luth. vallásosság vallásos tárgyi értékét tekintve fölötte áll a kálvinizmusnak s így azok nem egymás mellé, hanem előbbi utóbbinak föléje helyezendő.