Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Imre Lajostól: Tanulmányok a skót vallásos nevelés történetéből

Tanulmányok a skót vallásos nevelés történetéből. 13 befolyás, mindaddig, míg a nemzet meg nem alkotja a szövetséget a király ellen (bár ők annak „megvédéséről" beszélnek). A szövetség lényege ez: a király ellenszegült az egyházalkotmány főelveinek, így megsértette az egyházat; mivel pedig az egyház nemzeti egyház, az egész népnek képviselője ós egyik szerve, ezért az a sérelem a nemzeten esett. Ha pedig a király a nemzet koronás feje, tekintélye és hatalma attól van, akkor Károly méltatlanná tette magát e hivatalra, és nekik meg kell védeniök a király igazi tekintélyét a Károly hatalmaskodásától. Itt tehát szemben áll egymással, nem a nemzet és annak koro'nás feje, hanem a nemzet ós a királyi hatalommal visszaélő Károly. A parlamenti szentesítés nyilván kifejezi, hogy itt az egész nép cselekedetéről van szó. Ez Károly alatt, és annak haláláig. Fordúl azonban a dolog az angol forradalom ós a restauráció idején. A covenanterek jelszava: „no king, but Christ," mutatja, hogy itt nagy dolgokról van szó. Ε jelszóban a gyűlölet már nem a király személye, hanem hivatala ellen irányúi. Az angol republikánizmus epidemiája átjön, és hódít. A visszahívás ellen nyilatkozik az ország többsége, mellette a vezetők. A protesterek elvakultságát az imént próbáltuk szemléltetni. Ezekből nyilvánvaló, hogy itt a vita már a királyi hatalom és egyház között áll fent. Nehezedik a helyzet II. Károly és VII. Jakab idejében. A parlament, tehát a nemzet képviselője itt már teljesen royalista. Harcol az episcopalizmus ellen, de nem a király személye és hivatala ellen. Egyszóval, a helyzet ugyanaz, ami volt az egész forradalom előtt, kivéve — és itt az a fő — hogy az ország és a egyház jelentékeny kontingense megmaradt protesternek, sőt immár cameronianussá lett. A helyzet tehát a következő: az egyháznak, mely most is, mint azelőtt kétségtelenül államegyház, egy nagy része szemben áll az állammal és annak kegyúri, sőt fölügyeleti jogát kétségbevonja, sőt attól el akar szakadni. Csak a politikai körülmények nem engedték meg ez utolsó, Skóciára vonatkozólag föltétlenül végzetessé való lépést, és az, hogy a skót forradalomkor az államegyház állampárti része is készséggel ment bele a személy változásba. Az ellenmondás tehát itt nyilvánvaló. Az az egyház, melynek reformációját parlament pi'oklamálta, mely szorosan államegyház volt, melynek főkegyura egész világosan a roformációig és azután is az állam, most — nagy részében — megtagadja azt a patronusi jogot, nemcsak, hanem a jus supremae inspectionist is, melyet pedig egy dissenter egyháznak is el kell ismernie. További történet folyamán meglátnánk, hogy az ellenmondás hogyan válik komplikációk szülő okává egyetlen egy, jelentéktelennek látszó eseményből kiindulva, és hogyan lesz okozója 1843-ban a nagy disruptiónak, mely a Szabad Egyháznak léteit adott.