Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Könyvismertetés - Vincze Sándortól: A gyermek vallása

150 Könyvismertetés. vitassuk, hanem egészen egyszerűen ráhagyjuk a dolgot felsőbb hatóságainkra, megnyugodva boldogan abban, hogy amit azok bölcsesége jónak talál, az valóban jó is lesz. Csak a legnagyobb örömmel üdvözölhetünk azért minden olyan munkát, mely lándzsát törve, a modern vallásos nevelés mellett a kérdés elméleti megalapozását munkálja. Enélkül minden intézkedés csak kapkodás és félrendszabály lehet, amint ezt élénken illusztrálják a konvent tantervreformáló kísérletei is. Rá kell azért erélyesen mutatni a sebekre. Nem szabad megelégedni azzal, hogy szépségflastrommal elleplezzük azokat, hanem sürgetni kell a gyökeres gyógyítást és meg is kell mutatni annak a módját. Az úgynevezett orthodoxia a maga dogmatikus vallástanításával teljesen csődöt mondott. Ennek természetszerűleg be kellett következnie attól a pillanattól fogva, amikor a protestantizmus talajáról való teljes lesiklással a vallást tanítani akarta, a katholikus egyház példájára reánehezedvén az egyház tekintélyének egész súlyával az önértékű egyéniséggé fejlődni még csak kezdő gyermeki lélekre. Ezen az állásponton van Imre Lajos is, kinek könyvével foglalkozni kívánunk. Igen helyesen látja e veszélyes állásponttól való megváltást abban, hogy a katechetikát, mint a pedagógia egyik részét fogjuk fel, amivel együtt jár az, hogy „a katechézist, mely eddig vallástanítás néven ós jelleggel szerepelt, a vallásos nevelés tudományának tekintjük (5. o.).

u Fejtegetéseit, melyek Böhm Κ. filozófiáján nyugszanak, a tárgy körének és a módszer kérdésének megállapítása után három részre osztja: az első a vallásos tudat fejlődósét és a gyermek lelkét vizsgálja, a második a gyermek vallását lélektani úton, végül a harmadik ezek alapján a katechétika módszertanának alapelveit adja. Az alapvető részben a vallás szerepét igyekezik megállapítani az emberi szellemben és a történelem folyamán. Mellőzve az orthodox kijelentési elméleteket, elsősorban a psychologiai kísérleteket veszi kritika alá, ide számítva a biologizmust is. Elismerve a racionalizmus érdemeit, rámutat annak hamis psychologiájába rejlő hibáira. Áttérve az érzelemfilozófiai irányra Niebergallt igyekszik cáfolni az érzelem, majd a harmadik irány egyik jellegzetes képviselőjét, Pfenningsdorfot az akarat túlbecsülése miatt. Megemlíti végül a Bergson metafizikai filozófiáján alapuló uj irányt, kimutatva, hogy ennek magyar követője, Szász Béla, helytelenül kapcsolja össze a Freud-féle psychoanalizist Bergson intuitiójával. A világos és tartalmas fejtegetések bővebb taglalásába ehelyütt nem bocsátkozunk, csupán annyit óhajtunk megjegyezni, hogy szerettük volna, ha szerző kevesebb ridegséggel és több megértéssel viseltetnék Niebergall iránt, továbbá, ha nagyobb érdeklődéssel fordulva a tudatlan felé, több időt és helyet fordított volna annak vizsgálatára. A tudattalan elemek felett Breuer, Freud, Jung stb. psychoanalitikai kutatásainak eredményei után sem a vallásos jelenségeknek, sem a gyermek