Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)
Révész Imrétől: A legújabb Kálvin-kép
86 Révész Imre. tehát korántsem elvont, deduktív-logikai érdekből, pusztán csak a rendszer tökéletessége kedvéért született meg és nyerte végső formulázasát, hanem az aposteriorikus-tapasztalati módszer végső, természetes követelményeként. (351 skk.) Nem száraz logikai következtetés, hanem eleven valláserkölcsi postulatum. A Kálvin egész „rendszer"-ét általában ilyen postulatum gyanánt kell felfognunk és ebben a szigorúan keresztülvitt (ha valamiben, úgy ebben aztán lehet szó szigorúságról) tapasztalati jellegben és aposteriori módszerben kell keresnünk a kálvinista dogmatikai koncepció eredetiségét (mint azt a kiváló lutheránus systematikus, Seeberg is elismeri 87. o.) — ós korántsem a Baur és Schweitzer óta (29 skk. o.) meggyökerezett, de vajmi kevés reális alappal biró különbségtételben: t. i. abban, hogy a kálvinizmus rendszere felülről lefelé, a lutheránizmusó ellenkezőleg alulról felfelé haladva konstruálna; hogy amannak rendszerező elve az Isten dicsősége, emezé a hit által való megigazulás volna; hogy amazt az elvont spekulativ hajlam vezetné, ezt a közvetlen vallásos érdek ; hogy amannak mereven theocentrikus, emennek határozottan anthropocentrikus jellegű volna a theologiája. Mindezekkel a szellemes, de alapjukban véve nagyon egyoldalú s épp azért hasznavehetetlen distinkciókkal szemben csak az eddig elmondottakra utalunk. Ami pedig különösebben a theo- és anthropocentrizmus különbségét illeti: Kálvin félreismerhetetlenül a két szempont egységének megvalósítására törekszik mindenütt. Kiinduló és középpontja a tapasztalati, érzületi, gyakorlati rcognitio Dei," amelynek célja az Isten dicsőségének munkálása (a vallásos ismeret normája annak megértése, ami „ utile in eius glóriám." 25. skk.). A „honneur de Dieu í m tehát csak annyiban a rendszer főelve, amennyiben, mint gyakorlati-teleologikus elv, mint értékfogalom, lényeges tartozéka a vallásos tapasztalásnak. Terméketlen, az Isten dicsőségét nem munkáló istenismeret: contradictio in adjecto, mert csak akkor volna lehetséges, ha Isten kivül állana a világon és az életen ós nem volna minden mindenekben. Isten központja a világnak s a vallásos ember életének és azért központja a tbeologiának is: de Istent az ember ismeri meg, Istennek dicsősége emberi sziveken át valósítandó meg, s azért aki theocentrizmust mond, annak szükségképpen anthropocentrizmust is kell mondania, (26 skk; 137 skk.) Doumergue munkájában, mint Játtuk, az Istenről szóló könyv után harmadikul a Bűnös következik s a szerző sietve jegyzi meg, hogy .,ha az olvasó az Istenről szóló könyv után az Emberről szólót várja, nagy antikálvinista félreértést követ el." (137. ο ). És e ponton Diltheyvel teljesen egyetértve mutatja ki (az Institúció I. könyvének nevezetes I. fejezetére — Dei notitiam et nostri res esse
