Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Raffay Sándortól: A vallás téves és igazi hivatása

72 Raflfay Sándor. helyezve a fősúlyt, az igazhitflség nevében öli meg az igaz, az egyéni, az egyedül jogosult és értékes hitet. Ezért veszti hitelét a vallás azoknak szemében, akik a vallást a lelki élet világában kívánják ható erőnek látni, ezért merik kimondani a kemény Ítéletet, hogy a vallás a társadalom és az egyes ember ujjászülésére képtelen. Képtelennek mondják különösen azért, mert a vallások a jelennek csak a szertartásokat és formákat hagyva, az élet igazi értékeit mind a jövőbe helyezik. Tény, hogy a legtöbb vallás cerimoniális és eszhatologikus jellemű. A megfizetés gondolata a jövőbe tereli a lélek egész figyelmét. Ez a jövőben történő megfizetés minden vallás uralkodó gondolata. Amint a zsidóságot a messiási korszak reménysége, a várakozás tartotta meg az Isten iránt való hűségben, úgy Péter levelében is az elpisz = pisztisz, a reménység azonos a hittel. Pál szerint is a reménység tart meg bennünket. Jézus maga is az ő visszatérésének idejére teszi a megfizetésnek, a büntetésnek vagy a jutalmazásnak döntő nagy napját. A paruzia hite az első keresztyéneket vagyonközösségre, nőtlenségi fogadalmakra, szegénységre, önmegtagadásra, heroikus tettekre, martyromságra edzette. A mohamedánt hőssé teszi a paradicsomi boldogság reménysége, a bigott katholikust a pokol borzalmai, az elkárhozás félelme riasztja el az eretnekekkel való lelki összeolvadástól. A jövő jutalom reménye, a jövő büntetéstől való rettegés minden vallás igazi policiális tényezője. Igen de akkor méltán mondhatja Vámbéry, hogy ma még ugyan hasznos a vallás a tömegek fékentartására, de nem értékes tényezője a haladásnak, csupán csak a rendtartásának tesz némi szolgálatot. A vallás eszhatologikus képzeteinek kidomborítására egyrészt az élet visszásságai, másrészt a vallás hivatalos képviselőinek hatalmi érdekei miatt volt szükség. Az élet visszásságaival szemben csak úgy menthető meg az emberi lélek a rezignációtól vagy a fatalismustól, ha a vallás a jövendőben történő igazságos megítélés hitét ápolja. A papság pedig az eszterikus ismeretek birtokában s kezelésével úgy áll az exoterikus ismeretek birtokában szerényen megvonuló laikus tömeg felett, mint a jelenvaló élet békességének őre, s a jövendő elet boldogságának sáfára. A liierarhia fundamentuma és erőssége a vallás cerimoniális és eszhatologikus jellemében gyökerezik. Ezért e kettőnek jelentőségét és tekintélyét fejleszti a papság ott, ahol hierarhiává tömörült. Ha elfogulatlanul nézzük a dolgokat, be kell vallanunk, hogy a keresztyénségnek nemcsak katholikus, hanem evangéliomi irányzata is nagyobbára eszhatologikus jellemű és