Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Raffay Sándortól: A vallás téves és igazi hivatása

70 Raflfay Sándor. De legyen elég az idézetekből. Kemény és fájó itólet ez, amit Vámbéry a vallásról általában, de a keresztyénségről különösen is elmond. Kemény, mert merőben negatív, fájó, mert igazságtalan. Súlyt az ád ennek az ítéletnek, hogy egy tudós mondja, aki a saját bevallása szerint a legellentétesebb vallások eszmevilágát átélte, aki zsidónak született, de mohamedán volt a mozlimek között, buddista a perzsák közt, keresztyén az európai népek társadalmában s aki tapasztalataira támaszkodva mondja ki szomorúan kemény ítéletét. Hogy a modern vallástalan szocialismus hogyan becsméreli a vallást, hogy az ifjúság magát szabadgondolkodónak nevező szektája hogyan tombol a vallás ellen, mindenikünk tudja. Ezek vádjai mind megvannak Vámbéry kijelentéseiben. Három főpontba csoportosíthatók azok a vádak. Az egyik, hogy a vallás csak szertartásokat és formákat teremt, a másik, hogy nem a jelen, hanem a merőben ismeretlen jövő dolgaival bíbelődik, a harmadik, hogy azért is a mai társadalomra legfölebb ha policiális hatást tud gyakorolni, de a haladást inkább hátráltatja, mint elősegíti. A vallások története tényleg túlságos formaérzékről és formaszeretetröl tanúskodik. Nemcsak a keleti, hanem a nyugati, nemcsak a kulturátlan, hanem a kulturával biró népek vallása is sokszor merőben formák halmazába vész. A hittérítés története szerint a r. kath. vallás terjesztése sokkalta könnyebb, mint az evangéliumi keresztyénségó. Ennek fő oka nemcsak a formákban való gazdagság, hanem a régi vallás megszokott formáinak készséges adoptálása is. A pogány istenségek szobrainak miért ne lehetne Mária, Péter, József, Ágoston stb. neveket adni, mikor a hozzájuk való közeledés, az áldozások, bókolások, mécseskedések némi kis változtatással mind megmaradhatnak? És nagyban hirdetik a világnak, hogy a Krisztus híveinek tábora hogyan szaporodik ! Nevezetes, de érthető is, hogy az emberiség amily kegyelettel őrizgeti az apák vallásos szokásait és hagyományait, mindig ép oly erős kritikát is gyakorol felettük. De szabadulni tőlük sohse képes. Tudjuk, hogy a mint Jézus keresztyénsége nem alapított formákat, úgy a reformáció sem szabott tetszetős új köntöst a buzgólkodásnak. Sőt a wittenbergi templom a tanúja, hogy a formák és öröklött szokások teljes, forradalmi eltávolítására is meg volt a hajlandóság. Ez a mozgalom csak annak a bizonysága, hogy egyesek mindig tisztán felismerték a vallásnak ama nemesebb feladatát, amely azt a lelkek újjáteremtésére s nem formák alkotására kötelezi. Hogy Luther nem helyeselte ezt a mozgalmat, annak két oka volt. Egyik a szertelenségtől való megborzadás, másik annak a józan páli elvnek a követése: „Mindenek ékesen és jó rendben legyenek !" A szertelenség