Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Révész Imrétől: A földesúri jog szerepe a magyarországi ellenreformáció szolgálatában

A földesúri jog szerepe a magy. ellenreformáció szolgálatában. 173 magisztrátus előtt olyan természetesnek és olyan egyszerűnek tünt föl ez az egész eljárás, hogy idegen jogelvekkel való megtámogatásának szüksége egyáltalában bajosan fordulhatott meg az eszében. A papság hánytorgathatta a maga régi, de erejük vesztette jogait : a „reformáló" rendiség ezzel szemben nem költött uj jogokat, hanem egyszerűen a tényekre mutatott rá. Abban summázhatom egyszóval az eddigi fejtegetéseket, hogy a magyar reformáció terjesztésében, — amint azt a tényleges állapotok meggondolása bizonyítja — egyáltalában nem volt, nem is lehetett szükségük a magyar földesuraknak valami újszerű ius reformandi magukhoz ragadására; hanem sokkal inkább az akkori tényleges magyar földesúri jogviszonyok természete tette lehetővé, hogy a magyar protestantizmus épp ezek közt a viszonyok között s jórészt ezeknek az erejénél fogva is lassan, de annál szilárdabban el tudott helyezkedni ós annál mélyebbre tudta bocsátani gyökereit úgy a birtokos köznemesség, mint a föld népe kebelében. 2. De nemcsak a protestáns nemesség magatartása nem árulja el a legkevósbbé sem azt, hogy valami jogbitorláshoz volna kénytelen folyamodni az evangélium diadala érdekében és hogy ennek tudatában is van, de mitsem tud erről maga a katholikus párt sem ós egyáltalában nem igyekszik vád gyanánt felhasználni a bécsi béke előtt már meginduló ellenreformáció. Országgyűléseink állandóan foglalkoznak a vallásüggyel, törvényeket hoznak az eretnekség ellen, az egyház felvirágoztatására. — bámulatos, hogy a földesurak állítólagos „alkotmányellenes" jogbitorlásáról sehol és soha egy szó panasz nem ejtetik sem az országgyűléseken, sem rajtuk kívül! Ha más nem, maga ez az egy tény nyilván mutatja, hogy a magyar ellenreformáció második periódusának megnyíltáig, a földesúri jognak, mint ilyennek, ius reformandivá emelése teljesen idegen fogalom a magyar közgondolkozásban katholikusokéban, protestánsokéban egyképpen. És ennek a ténynek hallgatag elismeréseképpen tekinthető az is, hogy számbavehető történetíróink közül még a hellyelközzel (különösen a reformáció történetében) kevósbbé tárgyilagosak is távol állanak attól, hogy a magyar reformáció terjedésének legfőbb eszközeként az alkotmányellenes erőszakot tüntessek fel, holott akárhány van közöttük, aki pl. a reformáció terjedésének motívumai között igen nagy előszeretettel emlegeti föl a főúri haszonlesést. A tárgyilagos történetírás megállapításai szerint, ha vallási erőszakról van szó a magyar történelemben : ezt csakis az ellenreformáció inaugurálja, nem a reformáció plántálja be és szentesíti. Nálunk a vallási erőszak korát magánjogi téren a kassai templomfoglalás vezeti be, közjogi téren pedig a királyi