Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)
Révész Imrétől: A földesúri jog szerepe a magyarországi ellenreformáció szolgálatában
A földesúri jog szerepe a magy. ellenreformáció szolgálatában. 171 leges állapotokon, amelyek ezerféle módon tették lehetővé a földesúrak nézve a jobbágy röghözkötését az alkotmányos rendelkezések ellenére is. Jobbágyával szemben a földesúr az alkotmány, az államhatalom, a közigazság első, közvetlen 8 a legtöbb esetben egyetlen, appellálhatatlan képviselője : mint ilyen sokszor a jobbágy életének-halálának az ura. Parasztjaival szemben továbbá a földesúr az egyedüli kulturhatalom is: gyermekeik szellemi kimüveltetése az ő jóindulatától függ, egyházaiknak, iskoláiknak a legtöbbször ő a kegyura s igen sokszor egyedüli fenntartója. Mindezek a tényleges viszonyok érthető módon testestől-lelkestől kiszolgáltatják a jobbágyot földesurának. S hogy ily körülmények között a jobbágy föltétlenül rá volt utalva arra, hogy szolgailag kövesse urának a vallási reformáció kérdésében pro vagy contra elfoglalt álláspontját is s a felülről jövő nyomásnak — elsősorban anyagi existentiája érdekében — tórdet-fejet hajtva engedjen: annak a természetes lehetőségét a legnagyobb készséggel ismerjük el. És hasonlóképpen elismerjük azt is, hogy itt nemcsak lehetőségekről, de egyszersmind bebizonyított történelmi tényekről is van szó. Amit azonban nem vagyunk hajlandók elismerni, épp az imént ismertetett viszonyok és tények alapján sem, az a Timon által kiélezett állítás : az, hogy a magyar földesurak a reformáció terjesztésében egy idegen, becsempészett jogelvnek alkotmányellenes, erőszakos alkalmazásával érték volna el sikereiket. Ahol egyszer megvan a földesúr s a jobbágy között az a majdnem föltétlen alárendeltségi viszony, amely megvolt akkor nálunk ; ott a földesurak igen könnyen és igen simán bele tudják terelni parasztjaikat a maguk reformátórius eszméinek sodrába, bele anélkül, hogy magukat okvetetlenül a német Notbischof-fejedelmek közjogi állásába kellene beleképzelniük s hogy e képzelt jog érvényesítésében erőszakra szorulnának. És azután, ha e felfogás ellen élénken tiltakozik már a magyar földesúri jogviszonyok azon korbeli tényleges természete is: mennyivel inkább ellene mond a magyar reformáció lefolyásának ismerete. A reformáció nálunk éppúgy, mint Európa országainak többségében, korántsem ment egy csapásra, nem volt rohamos, viharos, radikális jellemű, legelsősorban persze azért, mert nem volt felülről kiinduló, hivatalos, állami. Az uj eszme- ós hangulatáramlatok évtizedeken át mossák, őrlik a régi világ masszív épületét, anélkül, hogy az így előálló forrongásból valamely határozott, karakteres képződmény alakulna ki, sőt anélkül, hogy régi és uj egyáltalában élesen elválasztható lenne egymástól. Egészen addig, amíg a tridenti zsinaton világraszólón újjászületett katholicizmus nálunk is öntudatra nem ébred és új