Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Révész Imrétől: A földesúri jog szerepe a magyarországi ellenreformáció szolgálatában

A földesúri jog szerepe a magy. ellenreformáció szolgálatában. 165 Rudolfnak és törekvéseinek jelleme, párosulva a magyar katholikus főpapság érthetően intranzigens magatartásával, azután királyi hatalom és katholicizmus érdekazonossága és föltétlen szövetkezése, épp ez idétt: mindez eléggé megmagyarázza, miért szánhatta rá magát a koronás király arra a páratlanul vakmerő lépésre, amelyet az 1604. XXII. törvénycikk jelent. Alig csapnak végig Magyarországon a kormány részéről támogatott erőszakos ellenreformáció első hullámai; alig zúdulhat fel miattuk s adhat felháborodásának törvényes kifejezést a fölébredő nemzet: amikora királyi hatalom, főpapi sugalmazásra, egyszerre egy irtózatos rohamot intéz a magyar alkotmány s a magyar protestantizmus ellen. Nem kisebb a célja, mint a kettőt, egy csapásra, döntően leteríteni. Azt a katholikus Habsburg-hatalom is belátta, hogy itt már sokkal erősebb összeforradásról, sokkal mélyebb érdekközösségről van szó, mintsem hogy a kettőt másképp is el lehetne pusztítani, mint egyszerre, egy csapással. De még inkább beláthatta ez után. A királyi abszolutizmus, úgyis mint ellenreformátori hatalom, hátrálni kénytelen a nemzeti eszme és a protestantizmus szövetséges védekezése elől. Cseppet sem meggyőződésből ugyan, de a viszonyok kényszerítő nyomása alatt kénytelen hozzájárulni ahhoz, hogy törekvéseinek mindkét irányban merőben az ellenkezője valósuljon meg, előbb államjogi szerződés, azután országos törvény erejével. Az alkotmányosság elvi megsemmisítése helyett kénytelen elismerni egy alkotmányos, önálló Magyarországot; a magyar protestantizmus közjogi, radikális megfojtása helyett — ami a legegyenesebb szándeka volt — kénytelen elismerni a magyarországi vallásszabadság törvényes biztosítását, a két protestáns felekezet közjogi bevételét. A bécsi béke és az 1608. k. e. I. törvénycikk tehát közjogi téren az ellenreformáció legelső és legteljesebb kudarcát jelenti. De nem jelenthette egyszersmind a megszűntét is. Az érdekszövetség a császárkirályi abszolutizmus és a katholikus visszahatás között nemhogy megszűnnék, de egyre; erősbödik. A katholikus egyház nálunk is megmutatta, hogy utolsó vérveszteségig semmiféle közjogi megállapodás iránti tiszteletből nem mond le lényegének megfelelő abszolút igényeiről. A Habsburg-dinasztia pedig éppoly kevéssé engedhet abszolutisztikus törekvéseiből most, a harmincéves háború előestéjón, amelyben nemcsak világhegemóniája, de úgyszólván a léte fog nemsoká kockára kerülni. Igy a magyar alkotmányt és a magyar vallásszabadságot illető közjogi kötelékek tiszteletben tartása egyikük szemében sem komoly kötelesség, hanem legfeljebb csak ideig-óráig tartó kénytelenség, amelytől, — amennyire csak az okos belátás engedi, — mindegyik igyekszik mihamar megszabadulni. A dolog azonban most már