Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Imre Lajostól: Tanulmányok a skót nevelés történetéből

118 Imre Lajos. egy egyéni keresztyén élet belső teljességének külső jelentkezései, tehát nem előbb erény, azután keresztyén élet, hanem van keresztyén élet, mert vannak belőle származó erények, így jut azonban el ezek tételes fölsorolásához, mely már zsidós törvényfelfogás. A keresztyénségben egyes törvényekről és kötelességekről szó sincs, csak egyetlenegyről: szeresd Istent. Ez a törvény és a próféták. Tételes törvények jelenléte mindig jogi felfogást mutat, mely innen is ki-ki üli magát. Tekintetbe kell vennünk azonban egy dolgot, ami Hamilton katechetikai módszertanára igen fontos. Nem választja külön sehol a vallás és erkölcs tanítását. A vallás nála nem elvont systema, mely az erkölcstől teljesen idegen, hanem olyan életaktus, melynek külső jelentkezései föltétlenül és minden bizonnyal egy erkölcsös, nemes életfolytatásban nyilvánulnak meg. Vagy fordítva is láthatjuk. Az úri ima magyarázatánál a következő lélektani utat követi: a kérés megmagyarázásával emlékeztet arra, milyen nagy feladat áll ellőttünk és ezt a feladatot csak Istenben hivő lélekkel végezhetjük el. Ezért van minden kérés magyarázatának végén imádság, mint az imádság hangulatából kiinduló hiszekegy tárgyalásánál minden artikulus végén utalás kötelességeinkre. A két ut: vallásos érzülettől tele lélek, mely gyakorlati munkában valósítja meg hite gyümölcseit, vagy tetterő és kötelességérzet tudatában duzzadó ember, aki ezt az erőt leteszi Isten zsámolyához, az ö szolgálatára, mindkettő olyan gondolat, mely dicsőségére válik szerzőjének külön is, hát még együtt! És ezt a kettőt nem apró szabályok foglalják össze, hanem a keresztyén életelv : a szeretet. A katholikus vallásos felfogás frivolsága a kegyelem gondolatának elhanyagolásából származott. Kevésbbé dogmatikusan ez a tétel igy hangzik: mikor a katholikus egyház a megvalósítandó ideált, Isten országát, vagy legmagasabb erkölcsi értéket a reális egyházzal fogalmilag egyesité, megvetette alapját az érdemszerűség gondolatának az erkölcstanban, jogi felfogásnak a vallásban. Evvel a jogi felfogással együtt járt, hogy a cselekedetek mint olyanok, és nem az azokat hordozó élet lett a megítélés tárgya, minek következtében a vallásos felfogásban is a búcsújárás, bűnbocsátó cédulák uralma lépett föl. A reformáció a jogi viszonyt megszüntette, de olyan erősen nyomta előtérbe a kegyelem gondolatát (Kálvin), s annyira kiemelte az ember absolut bűnösségét (Luther), hogy az istenfogalom a zsidó Jehova fogalmára sülyedt le, egészen idegen lett az embertől, akihez semmi rokonsági kötelék, semmi magasabb viszony nem fűzi. Ez a következmény a reformációt követő idők hangulatából önként folyt, ellene tenni alig lehetett. Hamilton is nagy részben ezt az utat