Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)
Kiss Samutól: A buddhizmus és a keresztyénség
A buddhizmus és a keresztyénség. 255 a keresztyén erkölcsiség aktiv jellegű, amennyiben a jónak követésében áll; addig a legfőbb buddhista erkölcsiség lényegileg passzivitás. Ε passzivitással, vagy mondhatjuk közönyösséggel függ össze az is, hogy a buddhizmus önmagunk iránti kötelességeket nem ismer. A dhammo szerint önmagunkkal szemben kötelességeink nincsenek, hanem csupán jogaink. Ez alapon tovább menve: nem bűn az öngyilkosság, mert hisz a saját élete felett minden élő lény elvitázhatatlan joggal bír. De a káté mégis ostobaságnak mondja az öngyilkosságot, mivel „egy olyan életfonalat akar elmetszeni, amelynek szükségképen ismét össze kell fonatnia, és pedig legtöbbször még kedvezőtlenebb körülmények között, mint amilyenek azok, amelyek közül az öngyilkos menekülni szeretne". Szóval az öngyilkosság is, mint aktivitás, a léteitől való megszabadulásra nem vezet el. Eme főcél elérésének ilyen formán csak egy eszköze van a buddhizmusban : a már említett cselekvésről való lemondás, illetve az intuitiv elmélkedés. Ennek segítségével ismeri meg az ember önmagában azon igazságokat, melyek a Nirvána felé vezetik. A Nirvána felé vezető útnak pedig — a buddhizmus négy alapigazságának, t. i. a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedés megszűnéséről és a szenvedés megszűnésére vezető útról való igazságnak megfelelően négy stadiuma van. Ez a processzus a következő : az első stádiumba lépve az ember felismeri minden dolgok természetét, azt nevezetesen, hogy az ő személyes léte hiú látszat; nem óhajt semmit, hanem csak a Nirvánát. Azonban még mindig gyönyört érez, sőt még ítélő tehetségét is használja. Az ilyen embernek a neve Sotopanno, vagyis olyan ember, aki bele vetette magát a folyó árjába, mely ellenállhatatlanul viszi a Nirvána felé. A második fokozaton van az, aki nagyrészt megszabadult a földi bilincsektől, itélő tehetségének a használata is megszűnt s nem maradt meg más csak a Nirvána utáni vágy és a megelégiiltség általános érzete, mely értelmi tökéletességéből származik. Ennek a neve Sakadagatni. A harmadik fokozaton a megelégültség általános érzete is megsemmisíttetik; helyét közönyösség foglalja el; de mégis megvan az öntudat és a természeti gyönyör bizonyos foka. Az ilyen embernek a neve Anagami. A negyedik és legmagasabb fokozaton, ahol a földi lét utolsó bilincsei is széttöretnek, ahol az emlékezet eltűnik, minden kedvérzet és minden fájdalom elmúlik, van az Arhát, vagyis a tökéletes, a szent ember, aki mindent tud, akinek nincs már tanulni valója, bent van a Nirvánában s a Farinirvána küszöbén áll. íme, a buddhista életszentségnek útja, amelynek eszköze a cselekvésről való lemondás, az elmélyedés lévén, e legfőbb erkölcsiségnek negativ jellegéből önként következik mint annak természetes folyománya: a világtól való elvonulás, vagyis a szerzetesrend intézménye: a „sánghó".
