Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Szele Miklóstól: A szentség fogalma az ószövetségben

A szentség fogalma az ószövetségben. 167 és magáért (Diestel alaki meghatározásával ellentétben, 1. 11-dik jegyzet), de ilyennek csakis Izraél ösmeri őt, az ő rendkívüli kijelentéséből. Hós. 11 9-ben ifnp^ripa = „te közötted szent" (t. i. Jahve) ezt fejezi ki, valamint Ez. 39 7 is: „az én szent nevemet megösmertetem az én népemnek, Izraélnek közepette ... és megtudják a pogányok, hogy én Jahve vagyok. Izraélben szent."' Tehát Jahve neve szent magában véve, tekintet nélkül Izraélre (Diestel ellen), de ezt a nevet szentnek csakis Izraélben ösmerik, a pogányok pedig csak azokat az érzékelhető tüneményeket, eseményeket látják, melyekben Jahve magát szentnek bizonyítja, jelenti ki tisztelőinek, Izraélnek (1. Ez. 20 4

1 magyarázatát e rész 2-ik bekezd.), mig a pogányok ugyanezen eseményekből csak az ő hatalmát ösmerik meg, csak azt bizonyítják előttük ez események, hogy Izraél istene hatalmas. Hiszen a földi méltóság vagy fönnség is csak arra nézve méltóság vagy fönnség, aki iránta tisztelettel viseltetik, másokra nézve puszta hatalom. Jahve szentségének Izraélre való vonatkozását fejezi ki frappáns rövidséggel az az istennév, mely folyásai. — Isten szentsége kijelentést tulajdonság, Isten önelőterjesztése és önbizonyságtétele." Schmieder szintén egyfelől „magamegőrzés"-nek (melynél fogva Isten minden körülmények közt magával egyenlő marad), másfelől magakijelentés- és magaközlés-nek nevezi Isten szentségét, valamint Dillmann is, kinek összfelfogása körüíbelől egyezik Oehlerével. Ο egészen helyes meghatározást ad Isten szentségéről, mint a) minden közönségestől, köznapitól távolállásról vagy elkülönzöttségről, b) ebből kifolyólag, mint minden tökéletlenen és bűnösön felűlállásról, — azonban c) δ is azt mondja, hogy Isten szentsége nem puszta érinthetetlenség vagy magamegörzés, hanem egyszersmind magafeltárás, kijelentési tulajdonság, alapja a szövetségkötésnek is. Ez az Oehler, Schmieder és Dillmann által tanított „magafeltárás" egészen idegen fogálom belevivése Isten szentségébe, mely a legváltozóbb tartalom mellett is zyyet mindig magában foglal, t. i. Istennek az emberektől való távolságát, az ő transcendentiáját. B^p.ö (melynek alanya Isten s tárgya Izraél) köriilbelől teljesen kifejezi azt az eszmekört, melyet e tudósok a „magafeltárás" alatt értenek s az ő nézetük alapja épen az, hogy az Istenről állított B^pD és t^Ílp bizonyos meghatározott esetben összeesnek, egyet jelentenek (mint Diestel magyarázza Ézs. 1

4-nél, Baud. i. m. 120 1.) vagy legalább is az utóbbi egyenes kifolyása az előbbinek, — holott a kettő egészen más, lényegesen különböző fogalomkörbe tartozik, s az emiitett tudósok nézete „ugyanazon melléknév — tS*1lp

T — passiv és activ jelentésének lehetetlen kombinációján alapszik" (Baud. i. m. 120, 1., v. ö. az egésszel e dolg. II. r. Theol. Sz. Lap 1911. junius 2 sz. 106 1. felül és l-ső jegyzet).