Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Könyvismertetés - Szlávik Mátyástól: Natorp R., Religion innerhalb der Grenzen der Humanität

151 Könyvismertetés. szempontból igaza van Hegelnek, hogy értelme van a történelemnek s ennek kipuhatolása a történetírás célja és feladata. Ime így hidalja át a szerző az eszme és a személyiség ellentéteit az egyháztörténelemben. De különösen értékesek és felette tanulságosak a mű végén található irodalomtörténeti jegyzetek (90—130. 1.), a melyekből bárki is tájékozódhatik az egyháztörténet legújabb rengeteg monografiális irodalmában. Ebből megtudjuk, hogy Eucken, a nagynevű jénai bölcselő szerint is „a fejlődés fogalma a maga diadalát az eszmék és tények szoros összeköttetésének köszöni," hogy Treitschke szerint „a kor műveli a geniet, de nem produkálja azt," s hogy Schubert találóan „az evangelium világra való hatásának" definiálja az egyháztörténetet. Mi más az, mint Hase híres definitiója, hogy a keresztyénség története : az egyháztörténet „a szentlélek története a földön" (4. §.). Azért oly mélyértelmű klasszikus művének az a mottója: „Alles hat seine Zeit, der Zeiten Herr ist Gott, der Zeiten Wendepunkt ist Christus der echte Zeitgeist (a történelemben is) der heilige Geist." Sz. M. Natorp P., Religion innerhalb der Grenzen der Humanität. Ein Kapitel zur Grundlegung der Sozialpädagogik. Zweite, durchgesehene und um ein Nachwort vermehrte Auflage. Tübingen (J. C. B. Mohr) 1909. 162 lap. Ára nincs megjelölve. A humanitás határán belül való vallásról szól a szerző műve, mely egyrészt állást foglaljon azok ellen, akik a vallást „minden értelmen felül valónak," valamint azok ellen, akik azt csupán egyéni jellegű lelki meghatározottságnak mondják. Mindkét felfogás mereven elkülöníti a vallást a művelődéstől, mig szerzőnk oly egységes alapot keres, a melyen szépen férnek meg egymással, s ezt az egységet az emberiességben, a valódi humanitásban találja. Az általános emberiességi vallás egyúttal alapja a sociálpadagogikának. Ebben mesterei és vezérei Fichte, Pestalozzi és Kant. Sociálpadagogikája 2. kiadásban 1904-ben jelent meg. Öt szakaszban foglalkozik egymásután az érdemes tanulmány a humanitással, annak a valláshoz való viszonyával, a vallással, annak humanitárius alakjával, hogy aztán az utolsó szakaszban megvonhassa „a sociálpadagogiai következtetéseket." Humanitás alatt a szerző az emberiesség teljességét érti a gondolkozásban, érzésben (vallás és aesthetika) és akaratban egyaránt, amelynek teljes kifejlődése csak társas közösségi alapon lehetséges. Általában a művelődés a közösség dolga, amelynek törvénye az egyenlőség s az igazságosság. Ánnak feltétele az intellectuális, vallásos és aesthetikai s az erkölcsi nevelés. Ehez nép, azaz a munkások összessége kell a szónak legnemesebb értelmében véve, mely értse a munkát és ügyesen forgassa annak technikai eszközeit. Kiegészítője a sociologiai történeti művelődés, a mihez viszont az akarás igazságára, erejére ős tisztaságára