Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)
Pröhle Károly: A konfirmációról
A konfirmációról. 261 quasi szerződő fél öntudatos akarattal lép egymással bizonyos kölcsönösségi viszonyba. Ily szövetségről lehet szó Isten és Izrael népe között, de lehet-e szó Isten s a csesemő gyermek között ? A nehézséget azzal vélik eloszlatni, hogy a keresztszülőket a szövetségkötésnél a gyermek helyetteseinek minősítik. Ezáltal az egész viszony még bonyolultabbá válik s ez esetben természetesen feltétlenül szükséges, hogy a csecsemő korában megkeresztelt gyermek felnőve a maga nevében megújítsa és megerősítse ezt a szövetséget s öntudatos fogadalommal vegye át az ezzel összefüggő kötelezettségeket. S ez történik, mint mondják, éppen a konfirmáció alkalmával. így nyer a konfirmáció, különösen a konfirmációi hitvallás és fogadalom ezen subjektivistikus gondolkodás körében bizonyos kizárólagos, az egész életre, sőt az örökkévalóságra kiható jelentőséget és hogy ne, mikor csak ez a hitvallás és fogadalom, adja meg Istenhez való személyes viszonyunknak a teljes minősítést és realitást! Aki a konfirmációt így magyarázza a gyakorlatban, nem vette még észre az ebben rejlő nagy nehézségeket a gyermek megértésére ? Nem tartott még attól, hogy valamelyik élénkebb felfogású gyermek meg találja kérdezni: ha a keresztségben szövetséget kötünk Istennel, miért nem vártak a keresztséggel legalább mostanáig? így nem volna szükség megújításra s a szövetségkötés sokkal életteljesebb volna?*) Ha úgy a keresztségre, mint a konfirmációra a szövetségkötés képzetét alkalmazzzuk, ez az ellenvetés teljesen jogosult s a következetes gondolkodás ezen az úton a gyermekkeresztelés elvetésére és az anabaptismusra vezet. Azt hiszem, ezen az úton mi nem akarunk végigmenni; de akkor jobb, ha rá sem lépünk. De már hallani vélem az ellenvetést, hogy hiszen a szövet ség képzete írásszerű s talán a Szentírással jutunk ellentétbe, midőn ezt a képzetet a keresztség és konfirmáció fogalomköréből elimináljuk? Ismeretes, hogy a szentírásnak idevágó kifejezései az ószövetségben az újszövetségben „διαθήκη". Messze vezetne, ha e két szónak értelmét nyelvtörténeti és biblia-theologiai alapon akarnám itt fejtegetni. Ε végett legyen szabad Cremer újszövetségi szótárára utalnom, melyben a „τίθημι — διαθήκη" cím szó alatt a szükségesek össze vannak állítva. Csak azt jegyzem meg. hogy a szentírásban a szövetség képzete üdvtörténeti értelmében csak Istennek Izrael népéhez való viszonyára nyer alkalmazást. Az új testamentomban a „διαθήκη" alapértelme nem a szövetség, foedus, hanem az örökhagyás, az örökösi viszony *) Nem alkalmas a nehézség eloszlatására az a magyarázat sem, hogy a keresztség alkalmával a keresztszülők nein a gyermek helyett, hanem annak érdekében kötnek szövetséget. Hol marad akkor a gyermeknek magának Istennel kötendő szövetsége ? Ezt akkor egészen a konfirmációra kellene szorítani, ami még helytelenebb volna.
